Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-06-01 / 6. szám

VIRÁGOZNI FOG EZ AZ ORSZÁG... Két hatalom versenge Mikor ilyent teremt az ég, Eredj, mondja, légy dicsőség, Légy címere nemednek, És ostora keblednek. (Kisfaludy Sándor) Nagy feladathoz kevés a törvény ereje, kevés a pénz csengése. Ember is kell hozzá: megfelelő ember. Például Vásárhelyi Pál. Egyszer már, a Vaskapunál párba álltak ők ketten, Széchenyi és Vásár­helyi. Kormányban, törökben, időjárás­ban, mindenben csalódhattak, de egy­másban nem. Amikor Széchenyi Istvánnak, a Tisza­­szabályozás királyi biztosának válasz­tania kell, kire bízzák a szabályozási terv elkészítését, újra megkeresi a régi társat. Törvény már van (1840:1V. te.), amely az országos teendők közé so­rolja a Tisza megfékezését, az árvíz sújtotta tájak birtokosai is hajlandóak áldozatokra, az ügyet felkarolja a ná­dor — most Széchenyin a sor. A szá­zad első évtizedeiben felnőtt kiváló vízimérnöki gárdában nem akármilyen nevek szerepelnek. Neki egyvalaki kell. Vásárhelyi. Nem a barátság okán — ilyen aligha alakult ki kettejük között. Egyébként is: akik országot építenek, nemzetet pallé­roznak, tudják, hogy a barátság csak akkor ér valamit, ha a hidegen és el­fogulatlanul mérlegelhető eszme- és szándékazonossággal párosul. Ha a cselekvő- és áldozatkészség próbáját kiállja. Széchenyinek azért kell Vásárhelyi, mert tudja, hogy ő a megfelelő ember. Aki hidegen, elfogulatlanul, tiszta fél­jél teszi papírra a terveit — ahogy mérnökhöz illik —, de mindig forró hit­tel a megváltandó hazában. Akinek az érzelme a mű, a létrehozandó alkotás. És a páros munkához lát. Megszokták és megtanulták, hogy hazai földön az idővel is versenyt kell vágtatni. Itt, ahol évtizedeken át vitáznak és veszekednek mellékes kérdéseken, az elszánás is tö­rékeny, ingatag. Az első lépés tehát: visszafordíthatatlanná tenni az elhatá­rozást! Vásárhelyit 1845 tavaszán bízzák meg, hogy készítse el javaslatát a Felső-Tisza egységes szabályozására és az ármentesítésre. Júniusra pedig már összehívják a szabályozás ügyében tar­tandó értekezletet. Vásárhelyi a nádor kezébe adja Előleges javaslatát. Még korántsem a végleges terv, de már van miről tanácskozni .. . Tanácskozni, persze, már tanácskoz­tak sokat, és tucatnyi tanácskozás sem biztosíték arra, hogy a tervből valóság válik. Elvégezték a Tisza-völgy felmé­rését, a tervezést a legkiválóbb mér­nökre bízták. De hol a szervezet, amely megoldja a gazdasági és műszaki fel­adatot. Ki teremti elő a vállalkozáshoz a pénzt? Széchenyi már úton van . . . ötven­négy esztendősen, lázasan, gyötrő fog­fájással, vissza-visszatérő kínzó kéte­lyeivel megy a Tiszahátra .. . „Minek szabályozzam a Tiszát... hogy éle­tet... vagyis inkább egészséges moz­gást plántáljak Magyarországba? Szinte nevetségesnek tűnik a szemem­ben. Ügy érzem, nem fogom kibírni a tiszai utat...” Bejárja a Közép-Tisza vidékét, megismerkedik az Alsó-Tiszá­­val. A körút igazolja meggyőződését, miszerint a Tisza-völgy — maga az el-Vásárhelyi Pál nevezés is Széchenyitől ered — csak akkor virágzik fel, ha a toldozgatás­­foldozgatás helyett egységes, átfogó rendezést valósítanak meg. Eső, sár, tengelyszakasztó utak. Vá­rosi elöljárókkal, vármegyei küldöttsé­gekkel tárgyal. Agitál, szervez. Néhány hét alatt eléri azt, amit a századelő négy évtizede esztendőről esztendőre odázgatott: megnyeri a rendezésnek az egész Tisza-völgyét. Huszonkét tör­vényhatóság területéről gyűjti össze a voksokat. Széthúzás helyett — hány or­szágos teendőnél mondható el ez? — összefogás. Október 9-ére érkezik Széchenyi Ti­­szadobra. Naplójában megörökíti az eseményt. „A dobi gáthoz megyünk, et­től várja menekvését az ALFÖLD. Ó, Istenem, nem vagyok-e bolond, gyenge, enerváit létemre ily nagyot merni?" Az­tán ugyanaznap ülés, nyolcvankét sze­mély részvételével. A szervező tisztában van azzal, hogy most minden a szavai­tól függ. „Jól beszélek — vallja a Napló utólag — megnyerek minden­kit. . . Bécsben ily beszéd nem tetszene. Például: Mi nekem a titulus... nem kell nekem bécsi napsugár. Egy kicsit magam is világítok ...” Váll vetett erőfeszítés De aki a Tisza völgyét rendezni akarja, azt is tudja, mi tetszik Bécsben! Széchenyi kijárta az iskolát, az Al- Dunánál megtanulta, hogy Bécs nélkül lehetetlen előrejutni. A vármegyéknél a rendek nyelvén kell beszélni, az udvar­nál a diplomata hajlékonyságára van szükség. Egyenesen Ferdinándhoz, az uralko­dóhoz fordul. Addigra már, a sikeres szervező kőrútról visszatérve, közreadta az Eszmetöredékeket, az egyik legszebb Széchenyi művet, a Tisza-szabályozás történetének alapvető dokumentumát. Ekkor már —• Széchenyi programjának megfelelően — megalakult a Tiszavöl­­gyi Társulat, amely kimondja, hogy a vállvetett erőfeszítésre szövetkezettek célja: „a Tiszavölgyet akképp szabá­lyozni, hogy folyóink káros kiöntései a lehetőségig megszüntessenek, mocsárai kiszáríttassanak; sőt vizei mindennemű hasznosítás által a mezőgazdaság és . . . a kereskedés főeszközévé válja­nak ..." Egyről-másról azonban az uralkodót is meg kellene győzni. Nem utolsósor­ban arról, hogy a tíz esztendőre ter­vezett rendezési munkákhoz szükséges hatmillió forint nem üres befektetés. A költségekhez az udvar is járuljon hozzá, mert a megszelídített folyóból csak haszna származik. Okosan, ügyesen, pengeéles logiká­val megszerkesztett levél megy Bécsbe. 1Ó

Next

/
Oldalképek
Tartalom