Vízgazdálkodás, 1977 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1977-04-01 / 2. szám
A vízgazdálkodás történelmi múltját kevés tárgyi emlék őrizte meg napjainkra. Egykor a Magyar Mezőgazdasági Múzeum állított emléket a folyókkal, gátépítéssel, vízi mesterségekkel bajlódó embereknek, és az elmúlt időkben legnagyobb néprajzi gyűjtőink, közöttük Herman Ottó jeleskedtek abban, hogy a vízi emberek eszközei, szerszámai megmaradjanak a régi időkből az új kor emberének. A háború pusztítása a Vajdahunyad-várban őrzött vízügyi történeti gyűjtemény egy részét megsemmisítette. A Mezőgazdasági Múzeum nem tudott már akkora helyet adni a gyűjteménynek, ahogyan az megérdemelte volna, mert elsősorban a szakághoz közelebbi múltat kellett megörökítse falai között, és a vízgazdálkodás történelmi ereklyéi inkább a raktárakban találtak helyet maguknak. Márpedig éppen a víz mellett élő ember életformája kalauzol vissza leghűségesebben a múlt-1 ba, hiszen a Duna—Tisza tájon a terített aszalt évszázadokon át a vizek világa gazdagította. Ma különösnek hangzik egy-egy utcanév — Budapesten a Vizafogó utca — hiszen kevesen tudják, hogy egykor ez utca helyén a Fekete-tengerről ívni felúszó hatalmas és ízletes halakat itt fogták ki a pesti halászok. Korunkban a Dunát átszelő erőművek elzárták a viza útját, legutóbb 1965-ben Pakson fogták ki a magyar Dunára látogató utolsó példányt. Ahogyan az ősi mesterség megfakult, eszközei eltünedeztek, és ma a Magyar Vízügyi Múzeumnak sokkal nehezebb a dolga, hogy gyűjteményét megalapozza, kiteljesítse, kiállításokon bemutathassa, mert a régi eszközöket csak elfelejtett zúgok őrzik. Ha ... A vízszabályozás történeti emlékanyagai is ma csak ritkán bukkannak elő, pedig a reformkor rendkívül tehetséges mérnökseregének és a magyar napszámosok, kubikosok tízezreinek köszönhetjük, hogy a valamikori mocsár-országból Magyarország lett. Hiányzanak a mérnöki műszerek, a régi szintezők, de akárcsak a földmérő láncok is, amelyek elengedhetetlen eszközei voltak a XIX. században tervezésnek, építésnek, mérésnek, folyó- és folyamszabályozásnak. Csaknem az utolsó órákban szélesedik országossá az a gyűjtés, melyet a Magyar Vízügyi Múzeum kezdeményezett, hogy a vízügyi igazgatóságok területéről, személyi, hagyatékokból föltöltse raktárait, és az ország egy-egy városában, ahol helyet kaptak a gyűjtemények, a látogató közönség elé tárja. Siófokon Beszédes József munkásságát jeleníti meg a júniusban nyíló kiállítás, s természetesen a Balaton táján élő ember vízgazdálkodástörténeti múltjából is ízelítőt ad. Gyulán, a vár lovagtermében, a Bodoky emlékkiállítás anyaga kerül a közönség elé, és fölcsillan a Körös-vidék története, az itt élő népek küzdelme az árral, az időjárással, az öntözéses gazdálkodás legkorábbi emlékeinek fölelevenítése, hiszen a Körösvölgyi ember tanult meg e tájon először gazdálkodni vízzel. Esztergomhoz fűződik a folyam — a Duna — története, a vízgyűjtő medence vízügyi gondjait rejtő múlt, jelen és jövendő is, életünk egyik legfontosabb alapelemének, a víznek megóvása. Igaz, e kiállítás 1978-ban nyitja majd meg kapuit, de a készülődés esztendők óta folyik. Könnyű azoknak, akik évtizedek, vagy talán évszázadok gyarapításából válogathatnak egyegy kiállításra való érdekes anyagot, és nehéz az induló új múzeumnak, ahol az alapokat kell először megfelelően elkészíteni, azaz a gyűjteményezést a legfontosabb megoldani csaknem egyik napról a másikra. Társadalmi segítség nélkül ez csaknem lehetetlen. Ezért kellett idejében az igazgatóságokhoz fordulni, mert ahol saját erőből többek között olyan emlékanyag maradt meg, mint Gyulán vagy Szolnokon, amely méltó kiállításra, ott már lehetőség nyílik a megmentett „kincs” gazdagítására, a kiállítások bővítésére, és gyarapítására. Az előkészületekhez tartozik, hogy idejében értesüljenek a régi eszközöket megmentő munkatársak és a felhívás nyomán lehetőség nyíljon arra, hogy az új forrásokat, új lelőhelyeket felfedezzük és múzeumunkban, kiállítóhelyeinken közkinccsé tegyük. Hogy milyen értékes leletekre bukkanhatunk, egyetlen példát tegyünk itt ismertté: családi hagyatékból került elő olyan ismeretlen Széchenyi István-levél, amelyben egyik jeles vízszabályozó mérnökünk személyét és munkásságát ajánlja a nagy alkotó, Clark Ádám figyelmébe. Emellett régi eszközök, diplomák, iratok, térképek bukkantak elő az elfeledésből, és holnap, holnapután kiállításainkon szemlélhetik meg a látogatók mindazokat az eszközöket, tárgyakat, emlékeket, melyekről tegnap még semmit nem tudtunk. A Magyar Vízügyi Múzeum most van megszületőben. Azok a szakemberek, a vízgazdálkodás szolgálatában élő és munkálkodó családok tehetnek sokat a múzeumért, akik félreraktak egyetmást tárgyakból, dokumentumokból, s valósággal megkegyelmeztek egy-egy öreg szerszámnak, és ily módon megmaradt a holnapi ember számára is emlékeztetőnek. Gondolatébresztőnek szánjuk e néhány sort készülődéseinkről, és örömmel várná a múzeum minden munkatársa, ha e felhívás nyomán felajánlanák az említett tárgyakat, eszközöket, dokumentumokat a Magyar Vízügyi Múzeumnak, mert így az mindnyájunké, az egész országé lenne. Fábián Gyula 57
