Vízgazdálkodás, 1975 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1975-02-01 / 1. szám
Dráma 111. részben Irta: FÁBIÁN GYULA II. Folytatás VÁSÁRHELYI: Igyekezzen jól! Minden nélkül. Irigylem a hitvány törököt, hogy borba temetheti kevés gondolatát, eszét. TÖREK: Néked uram ménta párolódik, törökborssal erősítve, hátha hanyatlana lázad. Hoztam egy füzért ismét a piros csövűből, gyönge cserébe külföldi boraidért. VÁSÁRHELYI: Enyhít legalább, s kiizzadván mélyebben elaltat. És olyankor, mikor kimerültén fekszek, felejtek. TÖREK: Vagy kiáltozol. Magad levében forgolódsz meggyötörtén és egyre az otthont emlegeted. Mindig beleborzadok, ha így tart soká hazajutsz-é valaha? VÁSÁRHELYI: Nem félek az értelmes haláltól, mely bepecsételi az ember művét, amelyet és is utódaimra visszahagyhatok. Az értelmetlen élettől irtózom Máté. A tespedés, a tunyaságban tengődés gyilkosabb méreg a fullánkos kígyó harapásánál. Lebzselés, fürkészés, szóbeszéd hordás, ez a lélek rombolója. Nyújtózkodni a jóban, s irigykedni a még szerencsésebbekre, ez lehet egy nemzet temetője. TÖREK ((kinéz az ablakon): Üres a víz. Szél sem veri habját, lapát sem hasítja hátát. Ha leszáll az este, vagy még előbb uram, megpróbálkozom a régi szerszámokkal. Fogytán az eleség, folyó mellett csak a hitvány halász éhez. VÁSÁRHELYI: így munkál hát tovább az emberben az otthagyott élet? A nép, akit hiába fordít ki sorsa a megszokottból, ember marad kivetettségben, nehéz változásban. De teremteni kell annak, akit az ész igazgat! Azért a gondolat, hogy különb lehessen az ember, mint az oktalan jószág, hogy közelíthesse a szellemet, amely a semmiből teremtett. Köröttem itt az anyag, az értelmetlen halmaz. Az örök mozgás jelképe a folyam, mely nem lehet kétszer ugyanaz. És igába kell fogjuk vizeinket, hogy teljesebb legyen emberéletünk. TÖREK: Élni kell, ha egyszer már megszülettünk. Az élettel munka jár. Dolgunk végeztéből megszületik a kenyér. Mennél hasznosabb a munka, annál több a kenyér. Én ezt tudom uram. Te a magadét. VÁSÁRHELYI: Kétfelé beszélünk Máté. TÖREK: Egy uram a nyelv, de egy az értelem is. Te magad után mondod, és ahogy a nép beszéli. Tőled sok újat hallok, de én a régi igazságokat is hajtogatom. Eddig megértettük egymást. VÁSÁRHELYI: Ketten — együtt. Sok kettő kell, és még több együtt. TÖREK: Nem kell sok, csak elég legyen. VÁSÁRHELYI: Az a kevés, aki már van. TÖREK (kinézve): Hintó tart felénk uram. Sokallom. Sűrű a mai vendégjárás. Űri személy megint. De ez kisasszony lesz. VÁSÁRHELYI: Micsoda összevisszaság. Irataim, feljegyzéseim! (Kapkod, pakol.) TÖREK: Betessékelem. (Kimegy.) VÁSÁRHELYI (gúnyosan): Dámáknak való úri lak! MÁRIA (kívülről): És itt él a hajózási biztos úr? TÖREK (kívülről): Királyi! Erre tessék! A mi lépcsőnk lefelé lejt. MÁRIA: Hogyan mondta? TÖREK: Márhogy királyi hajózási biztos úr! MÁRIA: Megdöbbenek. (Belép.) VÁSÁRHELYI (meglepődve): Hozta Isten nagyrabecsült hölgy. Kegyessége vajon hogy juthat ide? MÁRIA: Ahol a madár sem jár, ugye? TÖREK: Legföljebb jómadár. MÁRIA: Nem értem. VÁSÁRHELYI (zavarban): Máté beszéde jelképes. Megfordultak körünkben olyanok, akiknek jövetelét igazán nem kívántuk, de az ön érkezése elfújta a komor felhőket. Nyarat hozott, fényt, ide, e menedékes szállásra, ahová nem is szabad lett volna elindulnia. MÁRIA: Küldetésem, s az ön nagyra becsült személye sem a helyet sem a töredelmet nem tekintették. Atyám nem is sejti e kitérőt, de a grófnak adott szavam... Pardon, elárultam magam. VÁSÁRHELYI: Egyre titokzatosabb. MÁRIA: Legyen hát érthetőbb. Gróf Széchenyi úr, akivel egyszer régen, közösen megtisztelték lakunkat, pénzt, nem, ahogyan ő fogalmazta gyorssegélyt kért önnek. S én nem bíztam utasítása szerint férfiúra a kézbesítést, hanem magam hoztam, hiszen kíváncsivá tett leveleivel mit végez, hogyan küzd, szíriekkel, bércekkel, alattomos zátonyokkal, a Vaskapuval? VÁSÁRHELYI: Drága hölgy! A nap leszállóban, az ön becses személyét dereglye- vagy csolnakútra nem kockáztathatom. MÁRIA: Igaz. Atyámtól is csak néhány órára szakadhattam távol. Fejfájás: kikocsizom, ürügyén. Látogatóban vagyunk együtt egy új birtokon, egy friss szomszédnál, akinél unalmasabb férfiút nem kényeztettek Morvában. VÁSÁRHELYI: S ön otthagyta a mégis fényesb úri társaságot, hogy idekocsizzék, e kietlen partra? Oh, Mária... MÁRIA: Ilyenkor Orsolya vagyok. Zsófia, Krisztina, Anna, Mária, Orsolya, ha már ily bohóságot követtek el névkeresőim, én egy személyben öt akarok lenni. Nem más, ez mint ahogy egykor mondám önnek, hiszen Mária is lehet egy névben öt személy. Mari, Méri, Mári, Marinka, Rika, Ria; látja már hat. Játszódtam azzal is önnek, hogy Leontin, Napoleon, Leo, Napló és bizonnyal Naplopó is lehet. (Nevet.) Mária: az anyám lánya vagyok, Krisztina: a nagyszülők kedvére, Anna: a napom születésének védőszentje, Zsófia: hogy magasb körökben is forgolódhassak, Orsolya: várjon ... VÁSÁRHELYI: Az áldozatkész, hős, merész, aki kockáztatja egészségét adott szaváért. MÁRIA: S oly kiváló emberért, mint ön. VÁSÁRHELYI: Hogy mondjak köszönetét? Hogyan fejezzem ki az őszinte hódolatot? Nehéz a szó. TÖREK (kilépve): Szólni még csak tud az indzsellér úr, de mit ígérhet? MÁRIA: ön ebben a lakban él másodmagával? S egyetlen társa e nyers öreg? VÁSÁRHELYI: Egyedüli támaszom. Egyszerű lélek és kiváló segítő. Gyógyít, gyámolít, ételem, italom előteremti. A vízenjárókat feddi, biztatja. Őriz, — mit mondjak még? MÁRIA: Egy Vásárhelyi és egy vén zsörtölődő ... VÁSÁRHELYI: Tiszai halász. MÁRIA: De hát egy födél alatt önnel? Kiben sziporkáznak a szellem szavai, mint tiszta tűzszikrák. Vele kell értesse remek gondolatait, mert nincs társ, segítő más, akivel eszmét cserélhessen? Én hallgattam az ön messzeségbe látó eszmefuttatásait, melyekkel e hazát elmaradottságából kívánja kivonni. És ott e vén megszólalt illetlenül s mintha ön nem e földön járna, rendreutasította. Vásárhelyi elhallgatott, küzdött indulataival, s még helyre sem igazította őt, ami nekem bánatomra esett. 35
