Vízgazdálkodás, 1975 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1975-02-01 / 1. szám

9. kép. Izgalmas látogatás a turbinatérben

JANUÁR 21. Megérkeztem a Mississippi állambeli Vicksburg-ba, ebbe a 35 ezer lakosú kisvárosba. Innen a Hotel Vicksburg 602. számú szobájából küldöm levelem. Tegnap reggel még Tulsa-ban ébredtem. Megreggeliztem, összecsomagoltam és kifizettem a szállodát. Ez a két hét bizony költséges volt. Több mint 240 dollárt kellett költenem, igaz a Sallisaw-i szállóköltség is külön teherként jelentkezett.

Délben 1 órakor egy roppant elegáns fekete Cadillac érkezett a szállóhoz. Alig akartam elhinni, de ez volt a repülőtéri Limousin. A 15 km-re fekvő repülőtérig 3 dollár volt a viteldíj. Leadtam a csomagom a Braniff Airlines pultjánál és a borús, esős időben felkapaszkodtam a 251-es járatra, amely 3,15-kor délután menetrend szerint el is indult. A Boeing 727 típusú gép teteje barna, alja pedig narancssárga. Furcsa színösszeállítás. Harmincöt perces repülés után leszálltunk Fort Smithben (Arkansas), ahol hajóval már jártam a héten. Néhány perces várakozás után újra felszálltunk. A légikisasszony megkérdezte, hogy hozhat-e egy pohár frissítő italt, de még jóformán bólintani sem volt ideje, mert olyan táncba kezdett gépünk, hogy alig tudott a közeli üres székig eljutni. Eddig utazásaim során a biztonsági övét csak az előírások miatt csatoltam be a kívánt időben. Most azonban csak a becsatolt övnek köszönhettem, hogy nem repültem a mennyezetig. Közvetlenül a felhők felett repültünk. Láttam, hogyan fut fel az egyik felhőfront a másik tetejére. Az út izgalmait csak fokozta az alattunk levő kb. 5—6 km átmérőjű, felhő nélküli „ablak”, amelyen át le lehetett látni a bokros, fás vidékre és amely mentén a felhők vad rohanással köröztek. Nagyot sóhajtottunk, amikor Louisiana államban, Shreveportban földet értünk.

Egy óra múlva ismét a levegőben voltam, de most a Delta Airlines 728 számú járatán, egy valamivel kisebb, DC—9 típusú gépen. Az út mindössze 45 perc volt Jackson-ig, de igen fárasztó háromnegyed óra. Különösen lábam fáradt el, mert a gép állandó rázása, helyzetváltozása miatt kénytelen voltam feszesen ülni a helyemen, amit persze erős lábtartással érhettem el. Ekkor elnézést kértek, hogy elmaradt az étel és ital, de a tornado megakadályozta a felszolgálást. Hát akkor az a felhőtlen „ablak”, amely mellett elrepültünk, a tornádó tölcsére lehetett.

A repülőtéren a Hadmérnöki Hivatal kocsija várt. Ez hozott Jacksonból a 80 km-re levő Vicksburgba.

A Hotel Vicksburgban foglaltak szobát számomra. A valaha szebb napokat látott szállóban meglepően olcsón jutottam szálláshoz. Napi 7,40 dollár. Igaz, szobám elég kopottas, de van hozzá fürdő.

Dörög az ég, kopog az eső az ablakon. Az időjárásjelentés továbbra is viharos szelet és lehűlést jelez. Azt hiszem, a ventillátort és a hűtőberendezést nem kell használnom. Kint a hőmérséklet 10 °C. Szobámban — ahol a déli államok szokásainak megfelelően nincs fűtés — alig valamivel több. Ez a város egyébként amerikai utam legdélibb állomása. Innen már csak észak, illetve kelet felé megyek és egy hónap múlva haza.

Egész éjjel esett az eső, csak reggel állt. el. Kiadós zuhanyozás után a meleg pára felmelegítette szobámat. Szükség esetén ezt a „gőzfűtést” fogom alkalmazni. A párás ablakon át, a rendőrség mögött a Mississippit, a vizek atyját látom. Lemegyek, megnézem közelebbről is, készítek egy-két felvételt, mert hét közben reggeltől estig a Víziút Kísérleti Állomáson leszek, s szombaton ismét repülök. Keresek egy postaládát is és bedobom levelem.

JANUÁR 22. Vasárnap délelőtt a városban sétáltam. A Mississippihez végül is nem jutottam el, mert csak légvonalban volt közel, de a kikötő- és raktárépületeken át nem lehetett megközelíteni. A környék pedig nem volt olyan bizalomgerjesztő, hogy a szükséges több kilométeres kerülőre rászántam volna magam.

Ebéd után elsétáltam az „Old Court House Museum”ba. Csekély 1 dolláros belépőjegy ellenében megnézhettem a polgárháború emlékeit, fegyvereit, ruháit, zászlóit, az elesett vezérek személyes tárgyait. Az egyik teremben az őslakó indiánok használati tárgyait, hálóit, fegyvereit állították ki. Volt a múzeumban még egy porcelán- és egy ezüstedény-szoba. A falakat fegyverek, a polgárháború idején készült plakátok és festmények borították. Magyar vonatkozású tárgynak csak az az I. világháborús rohamsisak számított, amelyre ráfestették Európa térképét, benne Magyarországot is.

A múzeummá alakított régi bíróság épületének lépcsőházában gazdag ásványgyűjteményben gyönyörködhettek a látogatók. Kétórás szemlélődés után kiléptem az új bíróság és a városi börtön között álló múzeumból. Az ajtóban egy idős hölgy érdeklődött, hogy mindent láttam-e. Együtt jöttünk le a lépcsőn. Kicsit nehezen járt, ami részben súlyának (kb. 180 kg), részben pedig korának (kb. 75 éves) volt tulajdonítható. Aztán kinyitotta az épület előtt álló kocsija ajtaját és meghívott egy kis városnézésre.

A hatalmas kocsi meglódult és nem kevésbé termetes kísérőm a forgalomra és a dudálásokra fittyet hányva fáradhatatlanul mutogatta a város öreg házait: ez volt a polgárháború idején a kórház, néhány utcával odébb ápolták a beteg lovakat, itt lakott a főorvos és ez volt a főhadiszállás stb. Bő félórás városnézés után megérkeztünk a Hotel Vicksburgba, ahol megköszönve a szíves kalauzolást, elköszöntem lelkes idegenvezetőmtől. Nem lehet mondani, hogy féltem volna, de örömmel szálltam ki kocsijából, amellyel az elmúlt percekben legalább 10 esetben kis híján karambolozott. Tárgyilagosan meg kell állapítani, hogy az összeütközések elkerülése minden esetben a másik kocsi vezetőjének volt köszönhető. (Ma délelőtt egy helyi kiadványt lapozgatva tudtam meg, hogy vasárnapi idegenvezetőm a városi múzeum néhány hónapja nyugdíjba vonult igazgatónője volt.)

Ma, hétfőn reggel 8,15-re jött értem a hivatali kocsi. Pár perc alatt megérkeztünk a város határában levő, a szállodától kb. 10 km-re fekvő Víziút Kísérleti Állomásra. Három kocsi futott be egyidejűleg a Látogató Irodába, ahol az egyik munkatársnő teljes biztonsággal jött elém, kiválasztva a kb. 10 fős csoportból és rámköszönt: „Good morning Doctor Nagi”. Szóval ide is leküldték a fényképemet.

Ezután a szokásos futószalagra kerültem. Kérdőívkitöltés, diafilm az Állomás munkájáról, majd 10 perces vizit a közeli könyvtárban. A könyvtár igazgatónője amikor megtudta, hogy magyar vagyok, büszkén mutatta meg a könyvtáruk részére rendszeresen érkező Vízügyi Közlemények-et.

Mialatt beírtam adataim a könyvtár vendégkönyvébe, egy férfi lépett hozzám és magyarul szólított meg. Talajtechnikus, itt dolgozik a Hadmérnöki Hivatal Kísérleti Állomásán. Hamarosan kiderült, hogy 1951—55 között együtt dolgoztunk Pesten. D. Laci megígérte, hogy délután értem jön a szállóba és megmutatja a várost. Hát nem kicsi a világ?

Tízkor kezdődött az Állomás megtekintése a Látogató Iroda egy másik munkatársnőjének vezetésével. (Ügy látszik, itt alkalmazzák a szépségversenyen nem induló 55 év feletti hölgyeket.)

Ez a körséta azt jelenti, hogy a látogatók beülnek kocsijaikba és Mrs. Hanslie vezetésével, aki elöl hajt, végiggurulnak az Állomáson.

28