Vízgazdálkodás, 1975 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1975-08-01 / 4. szám
Gémeskút Angyalházáról a 30-as évekből állapítja meg, s ezen összegnek szíves fáradságáért köszönetét mondó levél kíséretében a vele együtt utazó T. Róbert Űr által eszközlendő kézbesítésre tanácsnok Leidenfrost Gyula Urat bízzuk meg. Minek folytán a házi pénztári hivatal utasíttatik, hogy e meghatározott 1500, azaz Egyezerötszáz a. e. frt fáradság- s jutalomdíj j at Leidenfrost Gyula Űr kezeihez s hivatalos nyugtatványra fizesse ki.” (Tjkv. 1862. jún. 16.) Ha meggondoljuk, hogy a két tanácsnok és a kiszolgáló sze-A faluvéghalmi artézi kút, azaz folyóskút (Hortobágy) mélyzet több napos költségeinek fedezésére 45 frt és 94 kr-t utalt ki a tanács (Tjkv. 1862. jún. 24), az abbé igazán nem panaszkodhatott. A város nagyúri bőkezűséggel jutalmazta „tudományát”. Az újságíró úgy tudta, hogy az abbénak 600 forintot jövedelmezett a forráskutatás, s meg is jegyzi: „Ebből az a tanulság, hogy nemcsak a borból, vízből is lehet szép pénzt keresni.” (H. 1862. júl. 11.) Hátha a teljes igazságot tudta volna! Végül is az abbé 1750 forintot kapott debreceni működéséért, s ezért a pénzért már egy szerényebb házat is meg lehetett venni. A bővizű kutak ásása azért is volt sürgető, mert attól lehetett tartani, hogy a „lábas jószágok között az éhség és szomjúság miatt a dög kiüt.” (Tjkv. 1862. jún. 16.) Abban az időben az ún. keleti marhavész fenyegette az jószágot. Debrecen fő jövedelmi forrását. A város régi jelszavát „sine pabulo nulla salus” ,legelő nélkül nincs üdvösség’ nemcsak a marhatartó gazdaréteg, az egész lakosság teljes súlyával átélte. Ezt csak aláhúzta a közíró véleménye: „Mi pedig magunk szerénységében annyit mondunk, hogyha módjában van Debrecennek, segítsen maga magán, mert ha már most is az elsatnyult s megkevesedett tőkegulyák elestek, eladattak s elszéledtek, Debrecen csak volt, többé nem lesz.” (Hortobágy 1862. aug. 11.) Richard abbé nemcsak kijelölte a remélhető bővizű kutak helyét, hanem a helyzet áttekintése után nyilatkozott is, és eképpen: „A tengermennyiségű barmoknak nemcsak az idén, de jövőre se lesz mit enniök, hacsak a tiszai zsilipek megnyitásával el nem árasztják a Hortobágyot. Néhány év múlva pedig a fúrott kutak sem fognak ezen élőfa nélküli pusztaságon a barmok számára vizet szolgáltatni.” (DK 1862. aug. 9.) E nyilatkozatát nemcsak a tanács foglalta jegyzőkönyvbe, a lapok is közhírré tették, sőt meg is toldották: „Zsilipek csinálása által kell tehát a bajon segíteni. . . mert jövőre a veszteség kipótolhatatlan leend.” (DK 1862. aug. 9.) Ilyen előzmények után megbízza a tanács Frank Antal tanácsnokot, hogy a legközelebb tartandó Tisza-szabályozási gyűlésben ezt a körülményt hathatósan terjessze elő. A Tisza szabályozása nemcsak hogy egy fillér hasznot nem hozott, hanem kiszámíthatatlan károkat okozott. A szabályozási költségeket is túlságosan viseli a város, ezért a Tisza szabályozási társulat úgy intézkedjék, hogy Debrecen város hortobágyi birtoka szakavatottan készítendő zsilipelés által a Tiszából időszakonként vízzel elárasztassék, s eképpen a szabályozás által eddig szenvedett káraira nézve a jövőben kárpótoltassék. (Tjkv. 1862. június 16.) A francia abbé tehát kijelölte a kutak helyét, a források megnyitása azonban a városi pénztár nagy megterhelése miatt azonnal nem volt lehetséges. Egyedül a Séta-kerti kút süllyesztéséről és a Hortobágyon két kútnak elkészítéséről rendelkezik a városi tanács az 1862. június 24-i ülésen. A két hortobágyi kutat a marhatartó gazdáktól vett előlegből szándékozik elkészíttetni. A gazdáknak azonban nem volt pénzük, nem tudták a kútra valót összeadni. A munkálatokkal pedig várni * * Az évi ráta 4822 frt 29 kr. (Tjkv. 1862. jún. 28.) 134
