Vízgazdálkodás, 1973 (13. évfolyam, 1-6. szám)
1973-08-01 / 4. szám
gább megoldásnak számít. A szovjet várostervezők e kedvező helyzetben, a jogos, nem jogos magánérdekek és sérelmek zavaró repülése nélkül jóval olcsóbban és gyorsabban léphetnek előre. Már manapság is számos olyan nagyváros van a Szovjetunióban, amelyek igen jelentős általános fejlesztési tervek megvalósítására készültek fel és a következő évek, évtizedek során valamennyit meg is valósítják. Moszkva generáltervei szerint a közeli jövőben mintegy 200 környezetszennyező gyárüzemet telepítenek népsűrű lakóhelytől távoli vidékre. A légszennyező üzemek telepítésére pedig igen szigorú óvintézkedéseket írnak elő. A Szovjetunió városainak levegőjét nagy személygépkocsi-, egyéb gépkocsipark és a szemétégetés mérgező anyagemissziója egyelőre nem vagy alig terheli. A fő szennyező tényező az igari gáz, a korom és a füst. Ez magyarázza például, hogy Leningrad fölött már napjainkban is valóságos gáz- és füstsapka terjeng, amely még a napfénynek is mintegy 50 százalékát felfogja. A vegyipar fejlesztésének szorgalmazása már a hatvanas években igen súlyos károk felidézője lett. Különösen hírhedtté vált a Scscsekinó Kombinát füstzászlója, amely a lakóterületek fölött reked meg és oszlik el, miközben a szomszédos, pompás növényzetű Jasznaja Poljána fáit is tönkre teszi. Moszkva és a többi városok kommunális hatóságai jól ismerik a problémát. A télevízió, a rádió és a sajtó a Szovjetunióban igen részletesen foglalkozik e kérdés minden ága-bogával és egyebek között automatikus érzékelő, valamint mérőállomások létesítését sürgeti, amelyek a szennyezettség fokát regisztrálják. A múlt esztendő során megjelent egyik híradás arra hívja fel a közvélemény figyelmét, hogy a levegőbe zúduló szennyező anyagok ellenszere nem elsősorban a beépítendő nagyon költséges szűrőberendezés. Ennél jóval hatékonyabb megoldás a minél magasabb kéményépítés. E híradásban egyebek között olvasható, hogy a szovjet mérnökök szerint a városok levegőjét az Eiffel-toronynál is magasabb kémények optimális biztonsággal óvnák a szennyeződés hatásai ellen. így például Uglegorszkban (Donbasz) egy 320 méter magas füstfogó építését tervezik. Ezenkívül is számos igen magas kémény építését tervezik Moszkva, a Balti-államok és Ukrajna hatalmas térségeiben. Más mérnökök olyan kémények tervein dolgoznak, amelyek a füstöt spirálisan hajtva küldik a felsőbb légrétegekbe (TASZSZ, 1971. augusztus 28-i jelentése). Minél magasabbra fújtatják a füstöt, annál távolabb és tágasabb térségben rakódik le terhes rakománya. Ma még meglehetősen messze van az idő, amikor a társadalom a természeti környezetet egységes egészként foghatja fel, amelynek megsértése sehol sem maradhat reakció nélkül vagy büntetlenül. A hulladék ártalmatlanítása A Szovjetunió lakosságát a cári korszak retrográd viszonyai a nyomasztó szegénységgel és elmaradottsággal együtt a gyors civilizálódással járó kétségtelenül sok ismert ártalomtól is megkímélték. A szegénység nagy viszszahúzó tényező. A nem eléggé okszerű táplálkozással, a nagyon szerény ruházkodással együtt a csomagolástechnika és a csomagolóanyagok választéka, tömege is vontatottan növekedett, így a társadalom életének kísérő jelenségeként lecsapódó szemét és hulladékanyagok mennyisége még a roppant arányú fejlődés ellenére is lényegesen kevesebb, mint a fejlett, főként nyugati országokban. Miközben a nyugati világ már valósággal saját hulladék- és szeméttengerében fuldoklik, a Szovjetunió könnyűipara, csomagolástechnikája, a plasztikcsomagolás módjai és anyagtömege még ma is messze van a fejlett ipari országok fogyasztásától. Van ennek manapság pozitív oldala is. Ha a szovjet gazdasági vezetők más kárán okulva a nyugati tapasztalatokat kellő leleményességgel és kellő időben hasznosítják, s egy viszonylag homályban botorkáló korszakot átlépve a legjobb tapasztalatok alapján igazodnak a nyugati eredményekhez, a járulékos hátrányos hatások megelőzésében igen értékes pozíciókat nyerhetnek. A cél az, hogy a műanyagcsomagolás bevezetését olyként kell megoldani, hogy a nyugati országok által fizetett tandíjat megtakarítsák. így például az egyszeri és a többszöri használatra szánt plasztik és egyéb műanyagokat olyként kell megválogatni, hogy minden burkolat kémiailag gyorsan és beavatkozás nélkül lebomló anyagból készüljön. E kérdés a Szovjetunióban még nagyobbára a holnap fejtörője, mert ez idő szerint az élelmiszerek ma zömében csomagolás nélkül vagy egyszerű papírburkolásban kerülnek piacra a fogyasztó asztalára. Ezért a hulladék egyelőre viszonylag nem veszélyes tömeg. A Szovjetunióban e viszonylagos, de igen hasznos előnyt a vezetés ismeri és az illetékesek nagy apparátussal foglalkoznak a legleleményesebb megoldáson, amelynek révén az ország és lakossága a műanyagkorszak küszöbét kevés iskolapénz fizetésével és a kezdeti gyermekbetegségek gátló tényezőit kellő eredménnyel hidalhatja át. A zajterhelés Nyugat bábeli zajának ártalmaival való mindennemű összehasonlítás e téren irreális megállapításokra vezetne. Nem kétséges: a szovjet polgár az előbbiek során néhány mondatban vázolt történelmi fejlődése nyomán a civilizáció járulékos „áldásai” tekintetében kedvezőbb helyzetben van. Kevesebb a hulladék, a szemét és lényegesen kevésbé tömény a városi és üzemi zaj. Kevesebb gépkocsi és jóval kevesebb lökhajtásos repülőgép szennyezi a közvetlen és távolabbi levegőrétegeket, mint a fejlett nyugati világban. A televízió, rádió, a lemezjátszó és a magnószalag lármája is jóval elviselhetőbb, jóllehet sztereoberendezések terjedése már a Szovjetunióban is mind nagyobb méreteket ölt. A zaj képződés káros hatásait, az emberi szervezetre gyakorolt hatásait a Szovjetuni akusztikusai is jó régen figyelemmel kísérik és már 1969-ben megalakult a zaj és zajártalmak leküzdésére tervezett állami bizottság. Ez a bizottság szorgalmazta egyebek között, hogy az előregyártóit panel- és házgyári lakások a korábbihoz képest vastagabbra és hangszigetelés szempontjából kedvezőbb anyagokból készítsék. Litvániában például a felső zajhatárt nappal 35 decibelre, éjszaka pedig 30 decibelben szabták meg. A Moszkvai Egészségügyi Hivatal síkraszállt a trolibuszközlekedés fenntartásáért és fejlesztéséért, mert üzeme jóval zajmentesebb, mint a belsőégésű motorral hajtott járműveké, így természetesen a hagyományos autóbuszénál is. Ugyancsak követeli a hivatal, hogy a jövő lakótelepeit egész különleges indok nélül ne telepítsék főútvonal mellé. Mérleg Mint minden más nagy ipari államnak, a Szovjetuniónak is megvannak a maga megoldásra váró környezetgondjai. Ennek fontossági sorrendjét mindig a fejlődés egyes szakaszai határozzák meg. Amíg a szükséges közgazdasági eszközök, büntető szankciók hiányoznak, a Szovjetunió vezetői a nyugathoz hasonlóan haladnak előre és elhatározásaikat a termelés emelésének, az önköltségszint csökkentésének, a rentabilitás javításának rendelik alá, miközben a levegő és az élővizek egyre nagyobb mértékben az erős elszennyeződés sorsára jutnak. E gyakorlat viszont azt jelenti, hogy a környezetvedelem költségeit nem az okozó faktor, tehát az ipar és egyre inkább a mezőgazdaság fizeti, hanem költségvetésből kell fedezni. E gyakorlat, nagyobbára úgy mint a nyugati országokban a szovjet ipart is tehermentesíti a környezetvédelem kérdéseiben, amelynek kontóját a költségvetésben az ország egész népe viseli. E kérdésben a keleti és nyugati gyakorlat sok közös vonást mutat. Miben rejlenek ezzel szemben a szovjet társadalmi és gazdaságstruktúra előnyei e területen. A Szovjetunióban a környezetvédelem kérdéseiben nyomós előnyök mutatkoznak a tőkés államokhoz képest. íme! Minél nagyobb hatalom koncentrálódik a központi kormány kezében a köztársaságokkal és az állampolgárokkal szemben, annál könnyebb a környezetvédelmi rendszabályok meghozatala és természetesen a 160
