Vízgazdálkodás, 1971 (11. évfolyam, 1-6. szám)
1971-02-01 / 1. szám
gosbemondó kocsikkal — ismertettük. Felhívtuk a figyelmüket, hogy az első üvöltő-szaggatott sziréna hangra induljanak a gyülekezőhelyekre. Ekkor már olyan készenléti, technikai erők és tapasztalat volt, hogy a városban visszamaradt 10 000 polgári személy 2 óra alatti kitelepítését határoztuk el: a város 26 csomópontján elhelyezett 250 gépkocsi egy fordulóval a vasútállomásra szállítja a gyülekezési helyről a lakosságot. Az első forduló után visszaállnak eredeti helyükre, és az ott összegyűlt lakossággal, a karhatalmi erőkkel együtt a második folyamatos szirénahangra elhagyják a várost a megadott két útvonal valamelyikén. Egy körzetnek megfelelő gépjármű a városi tanács előtt várakozott, és az árvízvédelem vezető állományát, valamint a különböző stábok személyzetét szállította volna el. Ha a város teljes kitelepítésének befejezését valamilyen előre nem látott fenyegető veszély gátolja, a visszamaradtak életének megóvására a főtéren a legerősebb emeletes házakat (városi tanács, járási tanács, nagy bérház és a József Attila gimnázium) jelöltük ki gyülekezőhelyként. Az épületek ablakait kivilágítottuk. Ezeken a helyeken összegyűlt lakosságot vízi járművekkel szállítottuk volna el. A teljes kitelepítés után a városi tanácsnál biztonsági egység maradt volna az összeköttetés, a közvagyon védelmére, természetesen vízi járművekkel felszerelve. Három hétig a szállítójármüveket Makón kellett tartani, Makón tartózkodott 8200 fő elszállítására elegendő vasúti szerelvény és több száz gépkocsi. A gépkocsik számára 5 naponként gyakorlóriadót rendeltünk el. Egyrészt az útvonal jobb megismerése, másrészt a felelősségérzet ébrentartása céljából. Később Szeged védelmét is .segítettük. Erről az utasítások rövidek, egyértelműek voltak, de felelősséget feltételeztek: „Makó helyzetének megfelelően vizsgálja meg, mennyi gépjármüvet tud adni Szeged segítségére:’’ Makó védelméhez, mindent megkaptunk, amit kértünk. Így is kötelességünk volt habozás nélkül teljesíteni az utasításokat. A kitelepítés magas fokú szervezettséggel és fegyemezetten folyt. Egyetlen egy sebesülés vagy karambol sem történt a példátlanul nagy és gyors ütemű szervezés ellenére. A befogadó városokban A befogadó városok, Hódmezővásárhely és Szentes vezetői, valamint lakosai a befogadást gyorsan és szervezetten hajtották végre. Az éjszakai vendégeket nagyszerűen fogadták. A kitelepítettek nagy többségét, mintegy 16 000 főt Hódmezővásárhely város fogadta be s helyezte el; kétharmadát középületekben, egyharmadának pedig a város lakossága adott szállást magánházaknál. A két befogadó város lakossága megértőén járt el, nagy szeretettel fogadta a makóiakat, marosleleieket, óföldeákiakat és kiszomboriakat egyaránt, magatartásukban kifejezésre jutott az őszinte segíteniakarás. A két város kerületi pártszervezetei, a hazafias népfront aktívái, a munkásőrség, a rendőrség, a karhatalom, a polgári védelem egységei fáradtságot nem ismerő munkával segítették a párt- és tanácsszerveiket a kitelepítettek elhelyezésével, ellátásával kapcsolatos feladatok elvégzésében. Három városban dolgoztunk. Makón védekeztünk, a két befogadó városba mindennap vitték és hozták onnan az információt, üzeneteket az összekötő stábok tagjai. Hódmezővásárhelyen megszerveztük „Makó Városi Tanács hódmezővásárhelyi Kirendeltségét”. Tekintettel arra, hogy Makó lakóinak fele Hódmezővásárhelyen volt, a Kirendeltség vezetésével Makó Város Tanácsa vb elnökhelyettesét bíztuk meg, aki az apparátusát a kitelepített tanácsi dolgozókból szervezte meg. Tehát a makóiaknak saját közigazgatásuk volt Hódmezővásárhelyen. Szükség volt rá, egy hét alatt több mint négyezren keresték fel. A városból kitelepülteket rendszeresen informáltuk. Az információkat egyrészt a naplók napi összeolvasására, másrészt Hódmezővásárhelyen és Szentesen igényeitekre, harmadrészt a helyben kialakult véleményekből összegyűjtött információkra alapoztuk. Élet a kiürített Makón Makó férfilakosságának élelmezését nagyrészt intézményesen szerveztük meg. Mégis előfordult, hogy a vidékről érkezett segítőknek is és a makóiaknak is nem volt, vagy elfogyott a pénzük. Pénzintézet nem működött. Bevezettük a „bon” (saját pénz) rendszert. Az élelmiszer-boltokban napi 50 forint, a ruházati üzletekben 1 alsónadrág, 1 ing, 1 zsebkendő és 1 törülköző áráig. A bonokat egységesen állítottuk elő, s az a következő adatokat tartalmazta: név, lakcím, igazolványszám, munkahely, a vásárolt áru, s végül egy záradék, mely szerint büntetőjogi felelőssége tudatában kijelenti a vásárló, hogy legkésőbb a következő fizetésétől számított 15 napon belül befizeti a vásárolt áru összegét. A város körül karhatalmi gyűrű, az utakon ellenőrző pontok. Csak az mehetett ki vagy jöhetett be, akinek engedélye volt. Engedélyt csak Makón adtunk ki: Volt személyre szóló és üzemi, csoportos ki- és belépő. Az igazolványokat a védelemvezetés döntése után a jogi stáb készítette el. Csak egy aláírást alkalmaztunk, hogy a karhatalom tagjai azt megismerjék, és a hamisításokra minél kisebb legyen a lehetőség. A termelés újraindítása nagyon fontos volt. Május 27-től példátlan méretű munkaerő-ingázást szerveztünk. Minden reggel 1500 nődolgozót hoztak haza Makóra az üzemeink. A városba érkezésükkor hazamentek egy-két órára, utána gyülekeztek a gépkocsiknál és kimentek az üzembe. Étkezésüket az üzem szervezte meg. A szállítójármű a munkahelynél maradt. Telefon- és rádióösszeköttetést teremtettünk a védelemvezetés és a munkahely között. Este 6 órára — ezért az üzemek vezetői voltak felelősek — visszavitték őket Hódmezővásárhelyre vagy Szentesre. Ez több okból is szerencsés volt: megindulhatott a termelés, az érintett családok között a napi kapcsolat helyreállt, csökkentette a kitelepültek között terjedő valótlan híreket. A visszatelepítés A Megyei Árvízvédelmi Bizottság elnökének utasítására június 2-án éjjel elő kellett készíteni a lakosság visszatelepítését. Befogadási tervet készítettünk. Kijelöltük a bevonulási utakat, megállóhelyeket, kirakodó-állomásokat, szállító-járműveket, a hazatérő lakosság ünnepélyes fogadásával kapcsolatos legfontosabb feladatokat felvázoltuk. Június 3-án 9 órakor az első, délután 16 órakor pedig az utolsó szerelvény is megérkezett. Sokkal kevesebb embert kellett szervezetten hazatelepíteni, mint kitelepíteni. A kitelepültek közül több száz egyedülálló, vagy gyermektelen nőt a szolgáltató egységekhez hazaengedtünk. Beláttuk, hogy a város nők nélkül ilyen körülmények között sem élhet. Ezenkívül sokan a két hét alatt a kitelepítés helyéről továbbmentek az ország más vidékein élő rokonaikhoz. A második héten a kitelepítettek 10—15 százaléka különféle utakon és indokkal hazaszivárgott. Küzdöttünk ellene, de akkor már mi magunk is szerveztük a napi ingázást, s közben nagyon szorgalmaztuk a megyei szerveknél a visszatelepítési engedélyt. A város élete 2—3 nap alatt valamelyest konszolidálódott. összehívtuk a városi tanácsot és jelentést tettünk az árvízről, a védekezésről, a kialakult állapotról és az akkori helyzetről. A tanács jóváhagyta az intézkedéseket, tudomásul vette azt a szervezeti felépítést, melyben működött a vezetés és az apparátus. Meghatározta a végrehajtó bizottság a helyreállítás feladatait. Befogadási terv A visszatelepítés után két héttel a Tiszán és a Körösökön folyamatosan és fokozottan jelentkező veszély, gátszakadás esetére befogadási tervet kellett készíteni; Szentes, Maroslele, Földeák és Óföldeák településekről 12 000 fő befogadására. A Maros déli oldalán levő Kis-30
