Vízgazdálkodás, 1969 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1969-12-01 / 6. szám

A szennyvízbírság legfontosabb célja, hogy a vízszeny­­nyezés minimális mértékre való leszorítására ösztö­nözze az üzemeket. Ezt a célt pedig aligha lehet el­érni olyan „egyenlősdin” alapuló bírságolási gyakor­lattal, amely kizárólag a kibocsátott szennyvíz szeny­­nyezettségének mértékét veszi alapul, s ily módon a 0,5 mg/l-es többletszennyezést esetenként azonos elbí­rálás alá vonja és azonos összegű bírsággal sújtja az 50 mg/l-es többletszennyezéssel. 4. A R. 7—8. §-a szabályozza az újbóli, illetőleg ismé­telt ellenőrzés rendjét. Ezzel kapcsolatban a követke­zőkre szeretnénk felhívni a figyelmet: A változó technológiával dolgozó üzemeknél a szeny­­nyezés mértéke és a szennyező anyagok összetétele is gyakran változik. Éppen ezért az egyes helyszíni vizs­gálatok eredményében nagyarányú eltérés mutatkozik. Nem ritka eset, hogy az évi 4—6 ellenőrzés közül 1—2 — legalábbis egyes szennyező anyagok tekintetében — a bírságolási határérték alatti, 1—2 pedig a határérté­ket jelentősen meghaladó szennyezést mutat ki. Ahhoz tehát, hogy a szennyvízbírság összege meg­felelően igazodjék az üzem egész évi szennyezésének mértékéhez, minél több mérési adatra van szükség. Természetesen a mérések gyakoriságának megvan a szükségszerű határa, amelyet általában a szakágazat reális teljesítőképessége szab meg. Éppen ezért arra kell törekedni, hogy az ellenőrzésekre olyan időpon­tokban kerüljön sor, amikor a vett vízminta a legjel­lemzőbb az üzem szennyezésére. Az elmúlt években nemegyszer megtörtént, hogy a szakágazat változó tech­nológiával dolgozó üzemnél csupán évi 1 vagy 2 ellen­őrzést tartott. Mivel a minimális számú ellenőrzés nem nyújt reális képet az üzem vízszennyező tevékeny­ségéről, az ily módon hozott bírságoló határozat nem kellően megalapozott, s annak helyességét az érdekelt üzemek joggal vitatják a jogorvoslati eljárás során. A szennyvízbírsággal kapcsolatban a vízügyi ható­ságot terheli annak bizonyítása, hogy az üzem mennyi időn át, milyen anyagokkal és milyen mértékben szennyezte a befogadót. Miután azonban a vizet szeny­­nyező valamennyi üzem folyamatos — vagy akár csak havonkénti — ellenőrzésére nincs reális lehetőség, a szennyvízbírságolási eljárásban a bizonyítékok és a vélelem együttes alkalmazására van szükség. A bizo­nyíték általában a szennyvízminta elemzésének ered­ménye, a vélelem pedig az, hogy az üzem az egyik mintavételtől a másik mintavételig eltelt idő alatt az előző mintavétel eredményének megfelelő töménységű és összetételű szennyvízzel szennyezte a befogadót. Hangsúlyoznunk kell, hogy az adott esetben megdönt­­hető vélelemről (praesumptio iuris) van szó. Ennek megfelelően az üzemnek jogában áll hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a második mintavételnél korábbi idő­pontban szüntette meg vagy csökkentette a káros víz­­szennyezést. Mivel azonban e tény utólagos bizonyí­tása rendkívül nehéz, az üzem feltétlenül akkor jár el helyesen, ha a káros vízszennyezés megszüntetését, illetőleg jelentős csökkenését haladéktalanul bejelenti a vízügyi igazgatóság szakágazati szervének és újabb helyszíni ellenőrzést kér. A későbbi viták megelőzése érdekében célszerű erre az üzem figyelmét — a hely­színi ellenőrzés alapján készített szakvélemény meg­küldésekor — kifejezetten is felhívni. A kifejtettek értelmében a vízszennyezés tányéré és mértékére vonatkozó vélelem a mintavételt követő és nem az azt megelőző időszakra vonatkozik. Ily módon a mintavétel eredményét vélelemként nem lehet a mintavételt megelőző időre visszavetíteni és pl. egy — minden előzmény nélküli — október 15-i helyszíni eljárás adatai alapján a január 1-től december 31-ig terjedő egész időszakra kivetni a szennyvízbírságot. A vízügyi igazgatóság szakágazati szerve azonban — pl. tanúk meghallgatásával vagy egyéb hitelt érdemlő módon — bizonyíthatja, hogy az üzem már a minta­vételt megelőző időszakban is a mintavételkori mér­tékben szennyezte a befogadót. Ez azonban már bi­zonyítás és nem vélelem kérdése. A szennyvízbírság kiszámításának helyes módját egy példán is bemutatjuk. Egy üzemben 1968. október 7-én (1. számú mérés); 1969. március 20-án (2. számú mé­rés); 1969. augusztus 12-én (3. számú mérés) és 1969. november 2-án (4. számú mérés) volt helyszíni ellen­őrzés. Amennyiben a helyszíni ellenőrzések adatain kívül más bizonyíték nem áll rendelkezésre, az 1970- ben kiszabásra kerülő szennyvízbírság kiszámításánál az 1969. január 1. és március 20. közötti időszakra az 1. számú mérés adatait, a március 20. és augusztus 12. közötti időszakra a 2. számú, az augusztus 12. és no­vember 2. közötti időszakra a 3. számú, végül a no­vember 2. és december 31. közötti időszakra a 4. számú mérés adatait kell irányadónak tekinteni. Ily módon a kibocsátott szennyező anyagok határértéke feletti mennyiségét az említett időszakokra vonatkozólag kü­­lön-külön kell kiszámítani, majd ezt követően össze­adni. Változó technológiával dolgozó üzemeknél nem­egyszer előfordul, hogy több, egymást követő ellenőrzés közül az egyik valamilyen szennyező komponens vo­natkozásában bírságolási határérték alatti szennyezést mutat ki. Ilyen esetben — ha a határérték feletti szennyezésre vonatkozó egyéb bizonyíték nincs — a negatív eredménnyel zárult ellenőrzéstől a legközelebbi pozitív eredményű ellenőrzésig eltelt időszakra vonat­kozólag szennyvízbírságot nem lehet kiszabni. Mindezekre figyelemmel a helyszíni ellenőrzés során különös gondot kell fordítani arra, nehogy az üzem át­meneti időre szóló intézkedéssel — pl. bizonyos szeny­­nyező anyagok néhány óráig való visszatartásával — meghiúsítsa az ellenőrzés eredményességét. Amennyi­ben ennek gyanúja merül fel, indokolt rövid időn be­lül — előre be nem jelentett időpontban — kontroli­­vizsgálatot tartani. 5. A szennyvízbírság a vizek tisztaságának biztosítá­sára irányuló hatósági eszközök egyike, amelynek az a rendeltetése, hogy közvetett módon — anyagi hátrány okozásával — szorítsa rá az üzemeket a vizek káros szennyezésének megszüntetésére. Rendelkezésre áll azonban ugyanezen cél elérésére egy másik, közvetlen hatású hatósági eszköz is, a vízügyi hatósági kötelezés, amelynek jogalapját a Vt. 32. §-a, illetőleg a Vhr. 68. §-a teremtette meg. Az utóbbi rendelkezés b) pontja szerint a vizek káros szennyezése esetén a vízügyi ha­tóság az érdekeltet a károkozás megszüntetésére, to­vábbá a meglevő szennyvíztisztító és elvezető művek rendszeres fenntartására, megfelelő üzemeltetésére és — a jogszabályban megállapított feltételek megléte esetén — ezeknek a műveknek a megvalósítására vagy felújítására kötelezheti. A kétféle hatósági eszköz — a szennyvízbírságolás és a vízügyi hatósági kötelezés — közötti közvetlen kapcsolatot a R. 9. §-a hozta létre, amely a szakágazat kötelességévé teszi, hogy a hely­színi ellenőrzés eredményétől függően haladéktalanul kezdeményezze a vízügyi igazgatóság hatósági szervé­nél a Vhr. 68. §-án alapuló határozat meghozatalát. Álláspontunk szerint a R. 9. §-ának e rendelkezése — megfelelő alkalmazás esetén — rendkívül haté­kony módon szolgálja a vizek káros szennyezésének csökkentését, illetőleg megszüntetését. Hatékonysága főként olyan esetekben juthat érvényre, ha az üzem­nek van ugyan megfelelő szennyvíztisztító berendezése, azt azonban nem megfelelően tartja karban, illetőleg üzemelteti, s emiatt következik be a káros vízszeny­­nyezés. Ilyenkor a szükséges munkálatok elvégzésére való kötelezés rövid, de reális határidő mellett meg­felelően biztosítja a károkozás megszüntetését. Az ered­ményesség érdekében célszerű a karbantartásra, ille­tőleg megfelelő üzemeltetésre az üzem felelős vezető­jét kötelezni. Az ilyen tartalmú határozat ugyanis — a Minisztertanács Tanácsszervek Osztályának a Leg­főbb Ügyészséggel egyetértésben kiadott és a Vízügyi Értesítő 1969. évi 1. számában is közzétett elvi állás­­foglalása értelmében — a határozatban előírt kötele­zettség nem teljesítése esetén alapot nyújt a vezető személy szerinti bírságolására az 1957. évi IV. tv. 77. §-a szerint, ami a gyakorlati munkában sokkal hatha­tósabb és célravezetőbb a jogi személy bírságolásánál. Nem ennyire egyszerű a helyzet akkor, ha az üzem­nek nincs megfelelő szennyvíztisztító berendezése, ezért tehát a meglevő berendezés felújítására vagy új berendezés létesítésére kellene kötelezni. Erre a Vhr. 68. §-ának b) pontja értelmében „a jogszabályban meg­állapított feltételek megléte esetén” kerülhet sor. A „jogszabály”, amelyre a hivatkozott rendelkezés utal, 191

Next

/
Oldalképek
Tartalom