Vízgazdálkodás, 1969 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1969-12-01 / 6. szám
s amelynek az ismertetett keretszabályt tartalommal kellene megtöltenie, jelenleg a vízügyi államigazgatási eljárásról szóló 31/1965. (V. É. 1966. 2.) OVF számú utasítás. Ennek 22. §-a kimondja, hogy „ha a hivatalból elrendelendő vízimunka elvégzése vagy vízilétesítmény megvalósítása (megépítése, felújítása, átalakítása) beruházási (felújítási) hitelt igényel, a vízügyi hatóság a határozat meghozatala előtt köteles a beruházó irányító hatóságát megkeresni annak közlése végett, hogy mely időpontra és milyen ütemezéssel tudja a kötelezendő szerv részére a beruházáshoz (felújításhoz) szükséges hitelfedezetet biztosítani.” E rendelkezés megalkotása idején kétségtelenül megfelelő volt. Időközben azonban a gazdasági irányítás új rendszerére való áttérés során megváltozott a beruházások rendje is. Jelenleg a vállalati és szövetkezeti beruházások elsődleges pénzügyi forrása a fejlesztési alap. További pénzügyi forrásként jön számításba a bankhitel, a viszszafizetés nélküli juttatás a szövetkezetek közös alapjából, valamint a vissza nem térítendő állami hozzájárulás. Ily módon tehát a beruházással kapcsolatos vízügyi hatósági kötelezés előtt mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy a vállalat (szövetkezet) fejlesztési alapjából — figyelemmel a vállalat fejlesztési tervére is — megvalósítható-e a szennyvíztisztító berendezés felújítása, illetőleg megépítése. Amennyiben a fejlesztési alapból a létesítmény megvalósítása nem biztosítható, vizsgálni kell, hogy az említett egyéb pénzügyi források igénybevételére van-e lehetőség. Az ezzel kapcsolatos eljárásjogi kérdések azonban jelenleg szabályozatlanok. Mivel a fejlesztési alappal — a vállalati önállóság folytán — a vállalat rendelkezik, nem lehet a felügyeleti szerv hatáskörébe utalni annak eldöntését, hogy a szennyvíztisztító berendezés a fejlesztési alapból megépíthető-e vagy sem. Ugyanakkor e kérdést nem lehet kizárólag a vállalatra sem bízni, hiszen az adott esetben a vállalati és a társadalmi érdek ütközésbe kerülhet egymással, s ennek az ellentétnek a feloldását nem lehet elvárni éppen az érdekelt vállalattól. Arra lenne tehát szükség, hogy az Országos Vízügyi Hivatal kezdjen hozzá a 31/1965. (V. É. 1966. 2.) OVF számú utasítás elavult 22. §-a helyett egy új, a hatályos beruházási szabályokkal összhangban álló rendelkezés kidolgozásához, mert ennek megtörténtéig a vízügyi hatósági kötelezés éppen azon a területen nem érvényesülhet, ahol erre a legnagyobb szükség volna. 6. A Vt. 15. §-ának (2) bekezdése kimondja, hogy a szennyvízbírság fizetése a büntetőjogi vagy a szabálysértési, továbbá a kártérítési felelősség alól nem mentesít. Ezzel összhangban a Vhr. 31. §-ának (3) bekezdése előírja, hogy a Vhr. 27. §-a alapján kiszabott szennyvízbírság esetében — ha annak jogszabályi feltételei fennállanak — a felelős személyekkel szemben szabálysértési, illetőleg büntető feljelentést kell tenni. A feljelentési kötelezettség terjedelme szempontjából mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy mit jelent a hivatkozott rendelkezés szövegében a „ha annak jogszabályi feltételei fennállanak” szövegrész. Ezzel ugyanis a jogalkotó azt juttatta kifejezésre, hogy nem minden szennyvízbírság párosul szabálysértési vagy büntető feljelentéssel, hanem erre csak akkor van szükség, ha a vízszennyezés megvalósítja valamely szabálysértés vagy bűntett törvényi tényállását, s az elkövető részéről szándékosság vagy gondatlanság állapítható meg. A feljelentési kötelezettség vonatkozásában elsősorban az egyes szabálysértésekről szóló 17/1968. (IV. 14.) Korm. számú rendelet 109. §-ában meghatározott vízszennyezés szabálysértése jöhet szóba. E rendelkezés szerint aki a) vízfolyásba (csatornába) vagy olyan kútba, forrásba, vízvezetékbe és egyéb víztárolóba, amelynek vizét nem ivóvízként használják, fertőző vagy károsan szennyező anyagot juttat, vagy annak vizét felhasználásra alkalmatlanná teszi, b) fertőző vagy károsan szennyező anyagnak a talajba juttatásával a felszín alatti vizeket szennyezi, vagy szennyvíztisztító berendezés nélkül épít vagy üzemeltet olyan létesítményt, amely a vizek fertőzését vagy káros szennyezését okozhatja, ötezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható. Az ismertetett szabálysértési tényállás feltűnő hasonlóságot mutat a Vhr. 27. §-ával, amely szerint a folyót, vízfolyást, természetes tavat, tározót, közcélú csatornát vagy talajvizet fertőző, illetőleg károsan szennyező üzem szennyvízbírságot tartozik fizetni. Amíg azonban a szennyvízbírság a vállalatot mint jogi személyt terheli, addig szabálysértési eljárást a vállalat ama dolgozója ellen lehet indítani, akinek magatartása (cselekménye vagy mulasztása) folytán a vízszennyezésre sor került. A szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény 6. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanis állami vállalatot, egyéb állami gazdálkodó szervet, állami költségvetési szervet, szövetkezetei, társadalmi szervezetet, egyesületet vagy más szervezetet terhelő kötelesség megszegése esetén a szabálysértés miatt azt a személyt kell felelősségre vonni, akinek cselekménye folytán a kötelességszegés bekövetkezett. Témánk szempontjából azonban figyelmet érdemel e § (2) bekezdése is, amely kimondja, hogy ha az elkövető felettesének utasítását teljesítette, a szabálysértésért az utasítást adó személy felel. (Adott esetben tehát nem a zsilipkezelőt, hanem a vállalat főmérnökét fogják bírsággal sújtani, ha ő adott utasítást a mérgező anyagot tartalmazó szennyvíznek derítés nélkül a befogadóba engedésére.) A szabálysértések közül a vízszennyezés szabálysértésén kívül a tulajdon elleni szabálysértés is szóba kerülhet, mivel a vízszennyezések egy része kárt okoz a vizek — társadalmi tulajdonban levő — halállományában. A szabálysértési törvény 105. §-a értelmében, aki 500,— Ft-ot meg nem haladó érték tekintetében szándékos rongálást követ el, 5000,— Ft-ig terjedő pénzbírsággal sújtható, míg a társadalmi tulajdont károsító gondatlan rongálás 5000,— Ft-os értékhatárig minősül szabálysértésnek és elkövetője 3000,— Ft-ig terjedő pénzbírsággal sújtható. Ha tehát a káros vízszennyezés halpusztulást is eredményezett, s az ily módon okozott kár az említett értékhatárokat nem haladja meg, az elkövetőt mind a vízszennyezés szabálysértése, mind pedig tulajdon elleni szabálysértés miatt felelősségre kell vonni. Ha a vízszennyezés következtében a halállományban keletkezett kár meghaladja szándékos cselekmény esetén az 500,—, gondatlan cselekmény esetén pedig az 5000,— Ft-os értékhatárt, a cselekmény a Btk. 302. §-ába ütköző rongálás bűntette, ezért az elkövető ellen büntető feljelentést kell tenni. Ugyanez a teendő a Btk. 197. §-ában meghatározott kútmérgezés bűntette esetén. E rendelkezés szerint „aki kutat, forrást, vízvezetéket vagy egyéb olyan víztárolót, amelynek vizét ivóvízként használják, az egészségre ártalmas anyaggal beszennyez vagy vizét fogyasztásra más módon alkalmatlanná teszi, 3 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. Felhívjuk még a figyelmet arra, hogy az említett cselekmény gondatlan elkövetése is bűntettnek minősül és elkövetőjét 1 évig terjedő szabadságvesztéssel lehet sújtani. Dr. Kilényi Géza Az Országos Vízügyi Hivatal és a Magyar Hidrológiai Társaság által meghirdelett „Falukörzetközpontok szennyvízelvezetése” című országos tervpályázat Bíráló Bizottsága 3 pályaművet részesített díjazásban 1 db 22 000 Ft-os (szerzői: Pataky Tibor, Tasfi László, Pálfy Imre, dr. Ábrahám Endre) és 2 db 18 000 Ft-os (szerzői: Inotay Ferenc, Juhász Endre, Horváth Gábor, Szepesváry Jenő, valamint Muhits Tamás) összegben, 3 pályaművet vásárolt meg 2 db 10 000 Ft-os (szerzői: Goldoványi Béla, Takács Attila, valamint Goldoványi Béla, Takács Attila, Szombatfalvi István, Szántó László) és 1 db 8000 Ft-os (szerzői: Molnár Lóránt, Szlávik Sándor, Kurcz Ferenc, Inotay Ferenc) összegben. A PÁLYÁZAT BÍRÁLÓBIZOTTSÁGA 192
