Vízgazdálkodás, 1969 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1969-10-01 / 5. szám
keleti részén a kétágú Kálló-főcsatorna, sőt újabban a Keleti-főcsatorna, amely a debreceni löszhátról lefolyó vizeket övcsatornaszerűen fogja fel. A terület lefolyó vizeinek végső befogadója a Körösök és a Tisza. Mezőgazdasági helyzetkép A megye mezőgazdaságilag művelés alatt levő területe 625 ezer hold s ebből mintegy 520 ezer holdon gazdálkodnak a termelőszövetkezetek. Nagyhatárú községekben a területi lehetőségek figyelembevételével alakultak ki az elmúlt években a termelőszövetkezetek, amelyek zömében háromezer holdnál nagyobb területen gazdálkodnak. Hajdú-Biharban van az ország legnagyobb termelőszövetkezete és állami gazdasága. A nádudvari Vörös Csillag termelőszövetkezet 31 ezer holdon gazdálkodik s a vagyona megközelíti a 200 millió forintot. A Hortobágyi Állami Gazdaság területe 71 ezer hold. A nagyüzemi gazdálkodás messzemenően igyekszik figyelembe venni a természeti adottságokat és hagyományokat. A Hajdúság fő növénye a búza, kukorica és a cukorrépa. Hat esztendő alatt a termelőszövetkezeti gazdálkodás általánossá válása óta a legfőbb növényekből átlagosan 50 százalékkal emelkedett a termésátlag. 1968-ban 14,5 mázsás holdankénti búzatermést takarítottak be a megyében, kukoricából a termésátlag felül van a 18 mázsán, cukorrépából pedig az átlag meghaladja a 220 mázsát. A hortobágyi és a bihari részen több mint 200 ezer hold a legelő, ősgyep s ennek a jobb hasznosítására elsősorban a juhtenyésztést fejlesztik. A Hortobágyon van Közép-Európa legnagyobb juhászata, a bihari részeken hat termelőszövetkezet alakított társulást juhtenyésztésre. A megye juhállománya több mint félmillió — komplex legelőhasznosítási programmal, talajjavítással, öntözéssel, nagyadagú műtrágyával emelik a fűhozamot. Már száz esztendővel ezelőtt történtek próbálkozások az ország csapadékban legszegényebb vidékének az öntözésére, de a nagy tervek csak a felszabadulás után valósultak meg. Megépült a csaknem 100 kilométer hosszú, Tiszalöktől kiinduló, Bakonszegig húzódó és a nagy hajdúvárosok, valamint községek határát érintő Keleti-főcsatorna, amely több mint 100 ezer hold öntözéséhez szállít vizet. A főcsatorna 13 fürtrendszerében kapnak mesterséges esőt a nagy vízkivételi helyen a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok. Megépült a Nyugati-főcsatorna is, amely 47 kilométer hoszszú és Tiszavasváritól elágazva a Hortobágy peremén fekvő községek, Újtikos, Polgár, Űjszentmargita határát érinti. A megye mezőgazdasági nagyüzemeiben 4700 traktort üzemeltetnek, ebből 3500 a termelőszövetkezetek tulajdona. 72 500 a szövetkezeti tagok száma s ezek közül 26 ezer a nyugdíjas és járadékos. A könnyebb munkáknál dolgoznak az idős tagok is. Az 1968 tavaszán végzett állatösszeírás szerint 131 ezer a szarvasmarha-állomány, 484 ezer a sertés és 17 ezer a ló. A vízügyi igazgatás szerve: a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság A vízügyi igazgatás feladatait a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság az 1964. évi IV. Vízügyi Törvény és egyéb jogszabályokban lefektetett elvek alapján végzi. Működése szinte az egész Hajdú-Bihar megyére kiterjed, de hozzá tartozik Szabolcs-Szatmár megye tiszalöki járása, Szolnok megye tiszafüredi járásának egy része, valamint Békés megyéből Bucsa község. Itt szeretnénk megemlíteni, hogy a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság területe nem azonos Hajdú-Bihar megye közigazgatási határával, miután a Vízügyi Igazgatóság a vízgazdálkodásnak megfelelő területi egység irányítását látja el, Debrecenben levő központjával. Az operatív munka a Polgáron, Hajdúszoboszlón és Berettyóújfaluban levő területi egységek feladata. A szervezet saját építőipari kapacitása évenként mintegy 100—120 millió forint, amely egyrészt biztosítja az állami vízügyi létesítmények fejlesztését, de jelentős részt vállal a tanácsok és egyéb — a szocialista szektorhoz tartozó — vállalatok, termelőszövetkezetek, állami gazdaságok vízügyi létesítményeinek megvalósításában is. Ez a szervezet biztosítja az esetenként jelentkező ár- és belvízvédelem fő bázisát is. Vízgazdálkodás — a mezőgazdaságban ... A mezőgazdasági vízgazdálkodás célja: a mezőgazdasági termeléshez szükséges optimális vízviszonyok megteremtése a szükséges műszaki beavatkozások segítségével. Az említett cél eléréséhez első feladat volt a terület ármentesítésének megoldása. A Tisza völgyének szabályozása 1846-ban kezdődött meg a kanyargós Tisza-medrek átvágásával és az árvédelmi töltések megépítésével. A berettyói töltéseket 1854-ben, a Sebes- Körös szabályozását és töltésezését ugyancsak abban az évben kezdték meg építeni. A töltések építései jelentősen emelték a levonuló árvíz szintjét, emiatt — és a közben bekövetkezett gátszakadások miatt — állandóan erősíteni és magasítani kellett a védtöltéseket. Ezt a munkát jelenleg is végzi az igazgatóság és lényegében 1980-ig valamennyi, az Igazgatóság kezelésébe tartozó árvédelmi töltés végleges méretekkel történő építését befejezik. Árvédelmi töltések Hajdú-Bihar megye védelmét biztosító árvédelmi töltések fenntartásáról, az árvizek esetén ezeknek a műveknek védelméről a Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság gondoskodik. Ezeknek a műveknek jellemző adatait a következő táblázat mutatja: Folyó Hajdú-Bihar megyéből mentesített terület ha Védvonal hossza fm Kiépített töltés hossza fm Tisza bp. 101 485 99 678 Keleti-főcsatorna 9 671 7140 Berettyó 147 456 140 718 Kálló 13 100 13 100 Ér 17 704 10 476 Sebes-Körös 43 698 43 638 Hortobágy—Berettyó 33 914 33 914 összesen: 347 068 367 028 348 664 A védelmi biztonság fokozása érdekében az elmúlc években kiépítették az árvédelmi töltések mögötti lokalizációs töltéseket is, amelyek egy esetleges gátszakadás kártételeinek csökkentését szolgálják. Miért szükséges a vízrendezés? A megye területének jelentős részét a Tisza, Berettyó és Sebes-Körös vizei öntötték el az ármentesítési munkák megkezdése előtt. Az ármentesítés után a védtöltések már megvédték ezeket a területeket az árvízi elöntéstől, de továbbra is megmaradtak a belvízpusztítások, különösen egy-egy csapadékosabb időszak után. Különösen súlyos belvízi elöntéseket és belvízkárokat okozott az 1940—42-es évek szélsőséges időjárása. A közelmúlt példájára hivatkozva feltétlenül említést érdemel az 1965—66-os „belvizes év”, amikor közel 100 ezer holdat borított belvíz. Az óriási károk igazolták a vízrendezés szükségességét, az akkori viszonyok és körülmények között azonban csak a legfontosabb gyűjtőhálózat megépítését sikerült biztosítani. Tapasz136
