Vízgazdálkodás, 1968 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1968-02-01 / 1. szám

E törekvés eredményeképpen, természetesen átfedésekkel, de csaknem a történeti kialakulásnak megfelelő időrendiség szerint, bizonyos szakaszokat különböztethetünk meg a munkaélettani módszerek fejlődésében.

KÖZVETLEN MEGFIGYELÉSES MÓDSZEREK

A dolgozót a munkahelyén, a munka végzése közben figyelték és vizsgálták. Így pl. mérték a pulzusfrekvenciáját, a vérnyomását, az oxigénfogyasztását stb.

E módszereknek igen sok hátránya volt, bár kétségtelen, hogy az általuk nyert információk vetették meg tulajdonképpen az alkalmazott munkaélettan alapjait. A nehézségek közül elsősorban azt emeljük ki, hogy a szóban forgó mérési eljárások zavarják a dolgozót, megszakítják a munka ritmusát, és ily módon a kapott eredmény nem a megszokott munkatempóhoz tartozó állapotot reprezentálja. Ez a szakaszos mintavételezési módszer azonkívül, hogy zavarja a munkatempót, nem ad lehetőséget az egyes funcionális változások megfelelő finomságú felbontására, azaz a különböző függvénykapcsolatokat ábrázoló görbék kellően sok mérési pontból történő megszerkesztésére sem.

Gondoljunk csak arra a legegyszerűbb esetre, amikor pl. egy nehéz testi munkás pulzusát vagy légzésszámának vagy éppen oxigénfogyasztásának változását kívánjuk vizsgálni a munka során. Ha a dolgozót a legnagyobb erőkifejtése közben (amikor munkaélettani szempontból talán a legérdekesebb a helyzet) állítjuk meg, és mérjük meg a szóban forgó értékeket, részben meghamisítjuk a munkát, részben pedig a kapott eredmények éppen csak a számlálás kis idejére lesznek jellemzőek, és nem tartalmaznak határozott információt kifejlődésükre vonatkozóan. Hasonlóan az oxigénfogyasztás mérésére alkalmazott és megszokott Douglaszsákos módszer is, csak adott — limitált — időtartamra vonatkozóan közöl adatokat, mégpedig ezt is az éppen alkalmazott időintervallumon vett integrálként. Amenynyiben a Douglas-móászer helyett gyakori mintavételezéssel kívánjuk megoldani a feladatot, úgy vagy aránylag ritka időpontokban kell venni a gázmintákat, s így hosszabb időn át (órákon át) folytathatjuk a mérést, vagy pedig a mintavételezést sűrítve, a mérést csak rövid ideig (tehát nem egy egész munkanapra kiterjedően) folytathatnánk az analizálandó minták számának aránytalanul nagy feldúsúlása miatt. Ismeretes, hogy a klasszikus fizikai kémia oxigén, nitrogén és széndioxid koncentrációt analizáló módszerei időtrabló és különösen munkaigényes eljárások.

Van Slyke és Neill, 1924; Gitter és Heilmeyer, 1961, Büchner és Grabsch, 1961; Erdey-Gruz és Proszt, 1965.

MUNKAHELYI MŰSZERES VIZSGALATOK

Az előbbiekben csak nagy vonatkozásokban felvázolt nehézségeket a munkaélettan — a technikai fejlődésnek megfelelően — akként próbálta áthidalni, hogy a munkahelyre szállított és ott üzemeltetett műszereket alkalmazott. Ezekbe igyekezett folyamatosan betáplálni a dolgozóról a munkája végzése közben Nyerhető információkat (pl. pulzus, légzés, gázanyagcsere regisztrálása stb.).

Kétségtelen, hogy e módszerrel nyert eredmények értékelhetősége — legalább is elvileg — már nem hagy sok kívánnivalót maga után, különösen egyes speciális, technikailag könnyebben megoldható esetekben (pl. gépírónő miográfiája; szalag mellett dolgozó, s csak limitált mozgásokat végző munkás biológiai paramétereinek vizsgálata; stb.).

Vitathatatlan az is, hogy a munkaélettannak ez a kísérleti módszertana fejlődőképes, és még számos igen érdekes eredményt ígér. Figyelembe kell azonban venni, hogy vannak olyan munkaterületek, ahol ez a mérési elv gyakorlatilag teljesen keresztülvihetetlen.

Ilyen elbírálás alá esik minden olyan munkakör, ahol a dolgozó munka közben nagyobb területen mozog, ill. ahol a munka egyéb körülményei nem engedik meg,

hogy a munkahelyen baleseti veszélyt magukban rejtő vezetékek, vagy éppen közepes feszültségű készülékek legyenek jelen (pl. kohászok, építőmunkások).

RÁDIÓTELEMETRIÁS ELJÁRÁS

A munkaélettannak ez a legmodernebb metodikai ága alkalmasnak látszik arra, hogy az előzőekben felsorolt nehézségeket legnagyobbrészt kiküszöbölje.

A célnak megfelelően alkalmazott rádiótelemetrikus módszer

— nem zavarja a dolgozót munkája közben;

— elvileg és gyakorlatilag egyaránt tetszés szerinti számú mérési pont felvételét teszi lehetővé, mégpedig folyamatosan az egész munkaidő alatt;

— minden munkahelyen és munkafolyamatnál lényegében megvalósítható;

— tetszés szerinti számú funkciós paraméter egymás melletti mérését engedi meg, biztosítva ezzel, hogy az értékelésnél mindig az éppen adott helyzetnek legmegfelelőbb, illetve az azt legjobban reprezentáló változást emelhetjük ki.

A rádiótelemetria kifejlődését az elektronika igen nagy mérvű térhódítása tette lehetővé. A félvezetők fizikájának, ill. műszaki alkalmazásának kidolgozása, lényegesen nagyobb lehetőségeket teremtett a biorádiótelemetria mint munkaélettani módszer számára, mint amekkorák egyelőre az igények. A miniatürizált áramköri technika ma már könnyedén lehetővé tette pl. a biológia számára a tojások hőmérsékletének vagy anyagcsere-változásainak tanulmányozását, az emberi emésztőrendszer nyomás- vagy éppen sav-, lúgviszonyainak rádiószondás megfigyelését, a madarak orientációs képességének vizsgálatát, a téli álmot alvó medve keringési rendszerének ellenőrzését, a parányi férgek tájékozódási rendszerének analizisét is. (Holter, 1949; Mc Innisch, 1954; Scholl, 1959; Caspersen, Larsen és Nielsen, 1960; Bellett, Deligiannis és Eliakim, 1961; Ardenne, 1961; Bellet, Eliakim, Deligiannis és Figallo, 1962, a, b; Battye, 1962; Holter, 1961; Nöller, 1961; Hoffmann, 1962; Slater, 1963; Essler, 1963; Tolles, 1963; Geddes és Hoff, 1963; Dutky, Schechter és Sullivan, 1963; Eklund, 1963; Eliassen, 1963; Craighead, Craighead és Davis, 1963; Schmidt-König, 1963; Rosenblatt, 1963; Parin és Baevski, 1963; Bellet, Müller, La Van, Nichols és Herring, 1964; Müller és Himmelmann, 1964; Hanson és Tabakin, 1964; Hanson és Tabakin, 1964; Berson, Stalman, Broders és Pipberger, 1965; Lachman, Semler és Gustafson, 1965; Bassan, 1965; Kurbenbach és Dracy, 1965; Editorial, 1966; Bassan, 1966.)

A most felsorolt és az igen széles körű lehetőségeket jelezni kívánó divergenciával ismertetett adatok — amint már említettük is — korántsem merítették még ki a biorádiótelemetriás módszertanban rejlő lehetőségeket. (Hotter, 1963; Ко, 1963.)

Meg kell emlékeznünk arról, hogy a biotelemetriának vannak hátrányai is. Ezek azonban elsősorban olyan gyakorlati jellegű nehézségek, amelyek idővel áthidalhatóknak látszanak. Ilyen hátrányaként jelölhetjük meg azt, hogy ma még meglehetősen költségigényes módszer. A készülékeknek számos speciális követelményt kell kielégíteniük, ezért sorozatban — legalábbis egyelőre — nem mindenütt gyárthatók. Ez az oka annak, hogy a kereskedelmi forgalomban csak elvétve kaphatók biotelemetriás műszerek, és azok is csak speciális esetekben, ill. helyzetekben alkalmazhatók.

További hátránya a módszernek — és ez talán súlyosabban esik latba az előbbinél —, hogy széles körű fizikai, matematikai és elektronikai ismereteket kíván meg a biológustól és orvostól. Egyáltalán nem csodálni való, hogy ma már a biotelemetriát mint kifejezetten interdiszciplináris tant emlegetik és emelik ki a szakcikkek is. (Slater, 1963.)

Hangsúlyozni kell azonban: a felsorolt hátrányok semmiképpen sem akkorák, hogy a módszer várhatóan rohamos elterjedését meggátolhatnák, illetve számos,

10