Vízgazdálkodás, 1968 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1968-02-01 / 1. szám
ma még más módon nem pótolható előnyét jelentősebben csökkentenék. Ezek közül elsőnek a geológiai vonatkozásúakat kell említeni, amelyek fokozott mértékben vetik fel a biztosítási megoldások tökéletesítésének szükségességét. A mélyebb szintek felé haladva fokozottan jelentkező nyomás nemcsak a biztosító elemek idő előtti elhasználódását jelenti, hanem az egyre nagyobb teherbírású biztosító elemek beépítése és szerelése a munkással szemben is megnövekedett igénybevételt jelent. Ugyanakkor nagyobb mérvű baleseti veszélyt is rejt magában, fokozott szellemi koncentrációt igényel a testi megerőltetés mellett. Teljesen hasonló módon lehet értelmezni a mélyebb szintek felé haladva megnövekedett mértékben jelentkező, tűz-, víz- és gázveszélyességi problémákat is. (Fulmer, 1966; Zátonyi, 1966.) A lényeges mindebből az, hogy a sok és sokféle ártalom rendszeres együtthatása összegeződik, és eredőjükként előbb vagy utóbb, de biztonsággal számítani lehet valamilyen már' csak nehezen vagy egyáltalán nem kompenzálható maradandó egészségkárosodás kifejlődésére. (Nagy, Várady, Szakács és Hardy, 1966.) Éppen ezek a tények indokolják különösképpen a munkaegészségtan aktivizilásának és intenzív művelésének sürgős szükségességét. Említettük, hogy a munkaegészségtannak és a munkaélettannak számos klasszikusnak nevezhető eredménye van. Ezek azonban elsősorban kalorikus jellegű mérések kapcsán születtek, és a legtöbb esetben arra szorítkoztak csupán, hogy az említett integrációs szemléleti móddal dolgozó — az oxigénfogyasztást megadó — módszerrel munkakalória-ekvivalenciát mérjenek, ill. néhány esetben az ugyancsak már vázolt, az általános orvostudományi, illetve élettani elvekkel nem mindenben összeegyeztethető közvetlen szakaszos mérési módszerek segítségével egyes munkafázisok alatt vizsgálják bizonyos biológiai paraméterek változását. Anélkül, hogy e mérések eredményeit vagy azok jelentőségét kisebbíteni kívánnánk, meg kell állapítanunk a következőket: A munkakalorikus méréseket egymagukban ma már nem tekinthetjük olyan minőségű vizsgáló eljárásoknak, amelyek kellő mennyiségű és minőségű információt tudnának szolgáltatni valamely munka vagy munkafolyamat nehézségét, illetve a szervezetre gyakorolt hatását illetően. Jól látszik ez a tény, ha figyelembe vesszük, hogy valamilyen gátépítés iátszólag teljesen azonos igénybevételt kell jelentsen a világ minden helyén. Elvileg valóban ez is lesz a helyzet, ha a gátat építő munkás kalóriafogyasztását mérjük modellezésképpen. Amennyiben azonban az oxigénfogyasztáson kívül vagy ezzel együtt a munkás pulzusát, vérnyomását, légzési frekvenciáját is regisztráljuk, már elvileg is — mai ismeretanyagunk alapján — számíthatunk arra, hogy nagy különbségeket kapunk a különböző munkahelyek függvényében ugyanarra a munkára. Ez semmiképpen sem csodálatos, hiszen a munkaklíma, a mikroklíma igen lényegbevágóan különbözik az említett viszonylatokban. Mindennek következtében tehát a kalorikus mérés belátható módon elégtelen lesz a felvetett kérdés megválaszolására. Ehelyett ebben az esetben a jellemzőnek mondható biológiai paraméterek folyamatos, magát a szóban forgó munkafázist az időben megelőző, valamint azt hosszabban követő regisztrálására is szükség van. További lényeges szempont, ami a kolarikus jellegű mérések ellen szól az, hogy kifejezetten a dinamikus munkára definiáltak, pedig a gátépítésben különösen sok a munka izometriás komponense. (Várady, 1966; Nagy, 1966.) (Gondoljunk csak az általában jelentős súlyú szerszámok tartására, az egyenetlen és az esetek legtöbbjében még kisebb-nagyobb dőlésszögű talajon való állásra, járásra.) Ezek a statikus, izometriás jellegű — gyakorlatilag az elektronika analógiájára impulzusszerű üzemmódban végbemenő (Comides, 1966) — folyamatok túlnyomó többségben anaerob mechanizmusok révén bonyolódnak. Oxigénszükségletük általában elhúzódva, jóval a munka befejezését követő időben mutatkozik csak. A kalorikus mérés tehát — amelynek időtartama, mint már rámutattunk, meglehetősen limitált — ezeket a statikus tényezőket nem képes felszínre hozni. A kalorikus mérésekkel szemben lényegesen többet árulhat el ilyen esetben pl. az, ha a pulzust, a légzésszámot, a bőrellenallást, a véroxigén-telítettségi fokot, esetleg a harántcsíkos izomzat akcióspotenciáljait mérjük folyamatosan, az értékelésnél pedig az egyes különlegesen megerőltető munkaszakaszok utáni megnyugvást időket figyeljük, akár a végzett összmunka, akár pedig csak egyszerűen az eltelt teljes munkaidő függvényében. Látható, hogy csak ez az egy szempont is milyen erőteljesen támasztja alá az új vizsgálómódszerek iránti igény jogosultságát. További és az eddigieknél nem kevésbé jelentős érv, ami nemcsak a pusztán kalorikus jellegű mérések ellen, hanem általában az eddigiekben alkalmazott integrációs szemléletű mérési elv ellen is szól, hogy a biológiában valamely egyensúly (pl. a kompenzált munka — a „steady-state”) már egyszerű belátás szerint sem lehet valódi állapotfüggvény, hanem nyilvánvaló módon függ az úttól, amelyen keresztül kialakult. A még manapság is általánosan használt munkaélettani vizsgálómódszerek azonban mindig a kialakult, a kompenzáltnak mondott állapotot figyelik meg és értékelik, gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyva — éppen a már vázolt módszertani nehézségek miatt — a munkához való alkalmazkodás időszakának történéseit. Nem csoda ezek után, ha — némi túlzással bár, de mégis határozott alappal — a tegnap és még jórészt a ma munkaélettanát is a „nyugalom”, illetve az „egyensúly” fiziológiájának nevezik, utalva arra a tényre, hogy az effektiv vizsgálatok a már gyakorlatilag kialakult állapotokat mérik, tükrözik. (Rosenblat, 1963; Bassan, 1966.) Annyit mindenesetre tudunk az eddigi ilyen vonatkozású munkaélettani vizsgálatok eredményeiből, hogy a kompenzált munka állapota bizonyos átmeneti jelenségeken keresztül áll be. Ezeknek a tranzienseknek a vizsgálatára azonban a gyakran linearizált jellegű integrációs szemléleti módok és elképzelések alkalmatlanok. A tranziensek jelentősége — különösen az elektronikus modellezés, mint hasznos gondolkodási és problémamegoldási módszer egyre nagyobb térhódításával — napró} napra kifejezettebben tárul elénk a biológia és az orvostudomány legkülönbözőbb ágaiban egyaránt. Nyugodtan kimondhatjuk általános érvényű tételként, hogy az emberi szervezet alkalmazkodása a vele szemben támasztott különböző követelményekhez, ilyen átmeneti, bekapcsolási jelenségeken keresztül áll be. Gondoljunk csak éppen a szóban forgó területre, közelebbről arra a tényre, hogy a munka megkezdése után általában 1—2 percnek el kell telnie ahhoz — viszonylag egyenletes és a szervezet aktuális képességeivel összhangban álló munkával —, hogy a pulzusszám, légzésszám, vérnyomásérték, oxigénfelvétel és -leadás mértéke stb. elérjék az adott helyzetnek megfelelő értékeket. A felsorolt biológiai paraméterek változásait az idő vagy éppen a munka függvényében tárgyaló függvénygörbék lefutása ebben a tartományban közismerten exponenciális jellegű. Ilyen görbének a leírására nem vállalkozhat az a vizsgáló módszer, amelyik pl. a munka 5 perce alatt kilégzett levegőt egy zsákba gyűjti össze, majd az innen kivett gázmintából kívánja megközelíteni a görbe valódi lefutását. Amennyiben azonban valamilyen, az időben vagy az idő valamilyen függvényében változó biológiai paraméterre vonatkozóan folyamatosan vételezünk mintákat és azokat mérjük, a függvénykapcsolatot kellően kicsiny Д-t időre is vonatkoztathatjuk. Így .a. .függvény differencia-, illetve differenciálhányadosának képzésével 11
