Vízgazdálkodás, 1968 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1968-04-01 / 2. szám
tehát gyakorlatilag valamennyi belterületi lakos számára előirányozzuk a közműves vízszolgáltatást. A közüzemi vízművek termelése 1970—85 között napi 1,9 millió m3-ről 3,1 millió m3-re emelkedik. Az ipar saját víztermelő kapacitása az 1965. évi 5,8 millió m3/nap értékről 1985-ig feltételezhetően 22 millió m3/nap-ra növekszik. Az öntözhető terület a jelenlegi 680 ezer holdról 1985-ig az egyik, számításba vett változat szerint 1 300 000 holdra, a másik változat szerint 1 800 000 holdra növekszik. Ez pedig azt jelenti, hogy az igény évente a mai 1,3 milliárd m3-ről az első változat szerint 1985-re 2,7 milliárd m3-re, a második fejlesztési variáns szerint pedig 3,7 milliárd m3-re emelkedik. Az egy lakosra eső teljes vízfelhasználás évente 1970-re 562 m3, 1985-re 1220 m3 lesz. (Franciaországban például ez az érték manapság 600 m3 körül van.) A vízfelhasználás rohamos növekedésének következménye, hogy a könnyebben hozzáférhető készletek kimerülnek és a vízbeszerzés nehézségei fokozódnak. Magyarország hasznosítható vízkészlete — a 80%-os tartósságú augusztusi, mértékadó készletnek általunk javasolt nemzetközi megosztása szerint — 630 m3/sec. Ebből a természetes felszíni vízkészlet 446 m3/sec, a felszín alatti vízkészlet pedig 184 m3/sec. Ivóvíz-ellátásunkat elsősorban az utóbbira kell alapoznunk, mert minősége jobb és a kitermelhető készletek időbeli megoszlása is általában egyenletesebb, mint a felszíni vizeké. A készletek kimerülése miatt a víz birtokbavétele egyre költségesebb. Jellemző erre, hogy az egy m3/nap közműves víztermelési kapacitás beruházási költsége korábban 6—7 ezer Ft volt, most pedig — a vízbeszerzési körülmények romlása folytán — 8—12—15 ezer forint körül van. A nagy vízfelhasználó ipari üzemek beruházásainak 5—18%-a a vízfelhasználással és víztisztítással függ össze. Hátrányosan hat a vízkészlet használhatóságára a vízvisszavezetés, a mezőgazdaság kemizálása és minden egyéb emberi beavatkozás okozta minőségromlás. Az oxigén-háztartás mutatói szerint a felszíni vizek tömegének már csak 56%-a természetes tisztaságú. Ha a szennyezés szempontjából mértékadó összes mutatók alapján vizsgáljuk a vizeket, a felszíni víz tömegének már csupán 24,6%-a I. kategóriájú, tehát tiszta víz. A lakó- és ipartelepek által használtan vagy szennyezetten kibocsátott víz mennyisége az 1965. évi 6,0 millió m3/napról, 1970-re 8,2 millió m3/napra, 1985-re pedig 22,5 millió m3/napra növekszik. Jelenleg a szennyvíznek mindössze 12%-át tisztítják, azaz napi 0,74 millió m3-t. 1970-ben már 1,74 millió m3/nap mennyiségű szennyvizet tisztítanak. Arra törekszünk, hogy 1985-re az összes káros szennyvíz tisztítva kerüljön vissza a befogadókba. Tisztítótelepeink teljesítményét az 1985-re számított 22,5 millió m3/nap szennyvíz 30%-ára, 6,5 millió m3/nap — tisztítást igénylő, káros — szennyvízhozamra építjük ki. A növekvő vízigény csak a vízhozam természetes lefolyásának módosításával elégíthető ki. Ehhez vízpótló művek építése szükséges, amelyek a természetes lefolyás kellő időbeli elosztását szabályozzák és a készleteket a területen elosztják. Ilyen vízpótló mű a Tisza völgyében a Kiskörei Vízlépcső, amelynek első üteme 1972-re készül el és jelentősen hozzájárul a Tiszavölgy aszályos térségében a vízigény és készlet közötti egyensúly megteremtéséhez. Előzetes számítás szerint azonban a Tisza völgyében a vízigények teljes kielégítéséhez 1985-ig előreláthatólag a Csongrádi Vízlépcső megépítésére is szükség lesz. Ezenkívül, a Balaton vízszintjének megfelelő szabályozása és a közép-dunántúli térség vízhiányának megszüntetésére a Sió teljes csatornázása is szükségessé válik. A továbbiakban a körösladányi duzzasztót is meg kell építenünk. Ezzel a Körösök völgyének vízgazdálkodása is teljesebbé válik. Már most valószínűnek látszik, hogy 1985-ig a Tisza vízpótlására a Duna—Tisza-csatorna megépítéséhez is hozzá kell kezdenünk. A korszerű vízgazdálkodásban a víztárolásnak nemcsak a vizek kártételei elleni védelemben van fontos szerepe, hanem a vízhasznosításban is. A meglevő mintegy 300 millió m3 térfogatú tárolótérrel együtt 1985-ig mintegy 1 milliárd m3-re, nagyobb távlatra pedig 1,9 milliárd m3-re növeljük a mesterségesen tárolt víz mennyiségét. Az egyensúly megteremtéséhez ezenfelül a vízigények és a normák felülvizsgálata és műszakilag indokolt mértékben való megállapítása, a különböző népgazdasági igények összehangolása, víztakarékos ipari technológiák alkalmazása is szükséges. Az ilyen jellegű intézkedéseknek a vízfelhasználás csökkentésére gyakorolt kedvező hatását a következő példák is szemléltetik: Kaposvárott 1966-ban — megfelelő szakmai tájékoztatással és az ipari üzemek vízfelhasználásának átszervezésével — a vízmű 10 000 m3/nap teljes termeléséből 1500 m3/nap megtakarított termelési kapacitást külön beruházás nélkül átadhattak a lakossági vízellátás céljára. Ez úton feleslegessé vált a vízműbővítés és elhagyása révén mintegy 10—12 millió Ft megtakarítást értek el. A technológia javításával a vízfogyasztás csökkentése terén elért eredményekre példaként megemlítem, hogy 1 tonna acél gyártása ma 10 m3 vizet igényel a korábbi 300—400 m3-rel szemben. A vízfogyasztás fajlagos csökkentésével, a vízforgatással és az ismételt vízfelhasználással érjük el, hogy bár az 1965—85 között az ipar teljes vízigénye napi 38 millió köbméterrel emelkedik, a frissvíz igény ennek mindössze 43%-ával, azaz 16 millió m3/nap-pal növekszik. A vízigényes ipar kedvezőbb területi elhelyezése végett céltudatosabbá kell tenni a telepítéspolitikát. Az ipar jelenlegi aránytalan területi eloszlását mutatja, hogy az állami ipar 70%-a 5 megyébe (Pest, Borsod, Fejér, Komárom, Veszprém) települt, az összes vízfelhasználásnak ugyanakkor 80—84%-a is erre a területre összpontosul. A maradék, 16—20% pedig 14 megyére jut. 37
