Vízgazdálkodás, 1968 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1968-02-01 / 1. szám
A vízrendezés tervezésének feladatai és lehetőségei a mezőgazdasági üzemekben i. A vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény megjelenése előtt az üzemen belüli vízrendezés nem került napirendre. Senkinek sem okozott gondot, senki se foglalkozott ezzel. Igaz, hogy akkor száraz időszak volt. Sok más ok is közrejátszott. Nem tette ezt a kérdést állami, társulati, vagy más feladattá senki. Néhány gazdaság, melyet egy-egy rendkívüli zápor belvízveszélybe sodort, esetenként igyekezett hangulatot teremteni maga mellet, mivel a feladat elvégzését mástól várta, de az ilyen ügyeskedéseknek, kapkodásnak nem lett eredménye, ellenben — ha lehetett — még zavarosabbá vált a helyzet. Ha a körülményeket tárgyilagosan vizsgáljuk, megállapítható, hogy a helytelen nézet és álláspont alapját az időjárás szeszélye s az ennek következtében kialakuló hidrológiai viszonyok képezték. Az 1940/43-as évek után általában száraz időszakokban éltünk. Itt-ott, egyszermásszor jelentkezett kisebb kár, zavar, de az még nem jelentett a gazdaságoknak számottevő bajt. Az állam, majd később a vízgazdálkodási társulatok időközben tervszerűen fejlesztették a vízrendezést s ezen belül a fő- és mellékcsatorna hálózatot is. Ennek során olyan helyekre is eljutottak, amelyekről már csak, mint üzemen belüli „vizes” területről beszélhettünk. A lényeg, a végső megoldás azonban nem sokat változott, mert bár az üzemen belüli területek vízrendezését a kormány rendeletéi támogatták és a javítás lehetőségét biztosították, az eredmény mégsem jelentkezett. A baj az volt, hogy az üzemek ezt ü lehetőséget nem használták ki megfelelően és saját erőiket is „kímélték”. Az idő halad s belekerültünk egy talajvizes (földárja) szakaszba, a csapadék is jóval a sokévi átlag fölé került (1965—67). Az első rendkívüli rohamot az 1966. évben károk árán kivédtük. Félő azonban, hogy az eddig beleadott és adható erő a következő támadás elhárítására már csekély lesz. Az a tapasztalatunk, hogy ahol a mezőgazdasági üzemek a tábláikon megjelent belvizet azonnal és folyamatosan eregették, ott a csúcsidőszakban kisebb terület került víz alá és lényegesen hamarabb megszabadult az egész gazdaság a kellemetlen belvíztől, mint ahol nem végeztek megelőző és folyamatos levezetéseket, „víz-eregetéseket”. A belvíz elvezetése is folyamat, csakúgy, mint keletkezése. A belvíz keletkezését általában tapasztalatból ismerjük s azt ismereteink alapján ítéljük meg. Az elvezetés sem megrögzött, mozdulatlan állapot s nem is természetes, hanem mesterséges folyamat. Ez úgy is változhat, hogy azért tartunk vissza valamely területen belvizet (tárolunk), hogy ott azt használjuk. A belvíz elvezetése tehát, általában mesterséges folyamat, tudatos, tervszerű beavatkozás a természetes viszonyosba azért, hogy a belvíz minél kevesebb kárt okozzon, sőt — ha lehet — még hasznot is adjon. E mesterséges folyamatot természetesen szabályokkal, rendeletekkei, törvénnyel kormányozzuk. Ez a vízkormányzás alapja. Ennek során meghatározott rendet tartunk. A magasabban fekvő területek belvize nem okozhat kárt az alatta fekvő területen. A belterületek, emberi lakóhelyek megelőzik sorrendben a többi területet, a rétek, legelők tűrni tartoznak az értékesebb művelési ágú területek vizét, a medrek, vízfolyások, egyéb hasonló területek, melyeken a víz soha nem okoz kárt, a többi terület javára tárolják a vizet. Ezek a vízkormányzás legfőbb elvei. A vázlatosan felsorolt összefüggések a kapcsolatok széles fokozatait adják, s aki ebben a folyamatban szabályokat alkalmaz, tegye azt dialektikusán. A cél a gyorsaság, a legkisebb kár, a leghasznosabb eredmény érdekében. Ez a működés lényegében szervezés. Személyek irányítása, anyag és eszköz biztosítása, mozgatás, szállítás, különböző szervek munkájának összehangolása stb. Mindez természetesen a lehetőségeken belül folyhat. A szabályokban meghatározotton túl egyik üzem sem jogosult a másik terhére előnyökre. De mindegyik üzem kötelessége, hogy saját területén a megelőző munkálatokat átgondolja, elvégezze. II. Az elmondottak szerint eljutottunk az egyes üzemek műszaki tervezésének kiinduló alapjáig, majd a kész terv végső célja a kész mű üzemeltetéséig. A műszaki tervezés az alábbi legfontosabb adatokból, feltételekből, adottságokból, viszonyokból stb. indulhat ki: — a terület domborzatának (geodéziai, topográfiai) ismerete, — a földrajzi, hidrológiai, közigazgatási viszonyok, — az üzem gazdálkodási rendje (ökonómiája), — a kölcsönösség alapján történő kapcsolódás a környező üzemekhez, szomszédsághoz, — a kitűzött cél s a szükséges feltételek. A terület domborzatának (geodéziai, topográfiai) ismerete Az üzem területének határait kell elsősorban felderíteni ahhoz, hogy a műszaki tervezés alappal rendelkezzék. Ezen belül ismerni kell a gazdaság táblabeosztását, úthálózatát, a területen átfolyó vízfolyásokat, tárolásra alkalmas területeket, közlekedési utakat, vasutakat, beépült területeket (tanyák, majorok, üzemközpont), a művelési ágakat stb. Ismerni kell a birtokviszonyok mellett a gazdaság esetleges belső és külső birtokrendezési igényeit, a konkrét, vagy várható lehetőségeket. 1. kép. Ároknyitó eke munkája homokon 13
