Vízgazdálkodás, 1967 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1967-02-01 / 1. szám
VÍZÜQYI ESEMÉNYNAPTÁR Megemlékezés a vízügyi szolgálat két kiváló munkatársáról: Boros Frigyesről és Mihalik Jánosról E két nevet nemcsak haláluk 75. évfordulója kapcsolja össze, hanem közös sorsuk is. Bár munkájukat hivatalos elismerés kísérte, az igazi siker elkerülte őket s munkásságuk értéke és jelentősége csak kellő történelmi távlatból, tevékenységük és a magyar vízépítés történetének mai, teljesebb ismerete alapján válik világossá. Mindketten a reformkor nagy mérnöknemzedékének fiatalabb tagjai közé tartoztak: azok közé, akik a szabályozási munkálatok végrehajtása mellett már a vizek hasznosítását, az öntöző-hajózó csatornák építését a víziutak fejlesztését is sürgették, sőt meg is kezdték. Pályájuk rokonságára nem azok az esetlegességek jellemzők, hogy mindketten Aradon születtek, s ugyanabban az év ben 1892 elején haltak meg, hanem inkább az a tény, hogy mindkettőjük pályakezdését Széchenyi buzdítása és pártfogása egyengette. Talán ez az, ami mindkettőjüket a reformkor szellemi örökségének vállalójává tette. A Szabadságharc mindkettőjük pályáját megszakította s az önkényuralom idején csak tehetségük és talán a véletlen szerencse tette lehetővé számukra, hogy visszatérjenek korábbi munkakörükbe. Végül pedig az elért részsikerek ellenére sem jutott egyiküknek sem osztályrészül az egész élet munkájával kiérdemelt elismerés és a megvalósult tervek öröme: Boros Frigyesnek javaslatai elsüllyesztése és betegsége, Mihalik Jánosnak pedig egy mindmáig megfej tetlen titokzatos politikai intrika miatt. Boros Frigyes (Arad, 1825. jan. 17—1892. febr. 17. Szeged) tanulmánqait a pesti Mérnöki Intézetben (Institutum Geometricum) és a bécsi műegyetemen végezte s Pesten nyert oklevelet 1845-ben. 1846-ban a Vízügyi és Építészeti Igazgatóság szolgálatába állt, ahol Széchenyi közbenjárására a következő évben véglegesítették. Ilyen minőségben vett részt a Tisza-felmérés utolsó szakaszában, mégpedig a mellékfolyók a Szamos, Kraszna és a Túr felvételében. 1848-ban a hadászati szempontból fontosnak tekintett buda—fehérvári, majd 1849-ben a Szolnok— debreceni vasút építésének előkészítéséhez rendelték ki. Csak 1851-ben került vissza, mint ideigl. segédmérnök a vízügyekhez a Tiszaszabályozási Központi Bizottság beosztottjaként. Ekkor az Ecsedi-láp lecsapolási tervének előkészítésére kapott megbízást, mely azonban anyagi fedezet hiányában nem valósulhatott meg. 1857-ben Képessy József utódaként a csongrádi tiszaszabályozási osztály vezetője lett. Hosszas és nagyrészt meddő küzdelmet folytat a szabályozási és ármentesítési munkálatok fejlesztése érdekében: beadványokkal ostromolja a Tiszaszabályozási Felügyelőséget, melyben tiltakozik a Maros torkolat Szegedre nézve veszélyes kialakítása ellen, hangoztatja azt a veszélyt, ami Szegedet árvíz esetén fenyegeti s a szegedi körtöltés megépítését javasolja. Működésének elismerésére jellemző, hogy csaknem 22 évi szolgálat után 1868-ban nevezik ki végre főmérnökké. Pedig közben hatalmas és igen jelentős munkát végzett más téren is: az 1833. évi aszály hatására a Tisza völgyben működő két másik kiváló kollégájával Bodoki Károllyal (a Körös-szabályozás tervezőjével és végrehajtójával), valamint Kiasz Mártonnal tervet készít egy tiszántúli öntöző csatornára a „Felső-Tisza—Érvölgy—Hármas- Körös csatornára”, majd a szárazéri öntöző- és hajózócsatornára (Arad—Hódmezővásárhely vonalon), végül pedig 1867-ben a kiegyezés után, már a közmunka és közlekedésügyi minisztérium megbízásából kidolgozta a budapest—csongrádi vonalvezetésű, mélybevágású Duna— Tisza Csatorna tervét, több változatban, melyek között egy szegedi elágazás ill. csatornatorkolat is szerepelt. A felső torkolatot eredetileg Budapest alá helyezte, később azonban módosította javaslatát és a Soroksári Duna-ág elzárását ill. csatornázását, vagyis a csatorna felső szakaszaként való felhasználását ajánlotta. Mint ismeretes 1867 után a „vasutak és csatornák harca” a kiegyezés korrupciós légkörében a vasutak javára dőlt el: a törvényhozás által a víziutak fejlesztésére biztosított összegeket ismételten az egyes nagybirtokosok érdekeit szolgáló vasútépítésekre használták fel, s a csatornatervek — köztük Boros Frigyes, főleg Türr István által támogatott és szorgalmazott tervei is — feledésbe merültek. Jellemző erre, hogy a későbbiek során maguk a tervrajzok is elkallódtak s a leggondosabb kutatásnak is csak a szöveges leírást sikerült megtalálnia. 1872-ben Boros Frigyest kerületi felügyelővé, majd 1874-ben országos középítési felügyelővé nevezik ki, de ezután is közvetlenül részt vesz az árvédelmi munkálatokban és az árvédelmi művek fejlesztésének irányításában. így pl. az 1876., 1877. és 1879. évi árvizek során is, amivel mind Szeged város háláját, mind a kormányzat ill. az uralkodó elismerését kiérdemelte. A külső munka, az árvédelem irányítása egyre súlyosabbá teszi betegségét, ennek ellenére példamutató a helytállásban: az 1879. évi árvíz alkalmával betegen, törött lábbal is kiviteti magát, hogy a védekezést a helyszínen személyesen irányíthassa. Azonban minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult a védművek elégtelensége miatt a katasztrófát elhárítani nem lehetett. Boros számára is hiába jött a késői elismerés: 1881-ben hiába nevezik ki miniszteri osztálytanácsossá s bízzák meg a tiszai ügyosztály vezetésével, a szabályozási munkálatok sürgetett fejlesztésének irányításával, betegsége miatt hamarosan nyugdíjazását kell kérnie (1882). Korát megelőző messzetekintő javaslatai közül csak a Tisza-szabályozás fejlesztésére vonatkozó egyes elgondolásainak megvalósulását érhette meg. Mihalik János (Arad, 1818. dec. 28—1892. márc. 28. Bp.) Apja ugyancsak mérnök volt, maga pedig a katonai pályát cserélte fel a vízimérnökivel, amikor apja halála után Széchenyi biztatására mérnöki oklevelet szerzett az Institutum Geometricumon, majd a Ferenc-csatorna építésénél vállalt ig. segédi állást. 1847-ben hosszabb külföldi tanulmányútra ment, melynek során a nagyhírű Poszabályozási munkálatoknál is dolgozott. Hazatérve átvette a Ferenc-csatorna torkolati szakaszánál végzett munka irányítását és a bezdáni zsilip építését, de közben a Tisza-szabályozáshoz is meghívták. A Szabadságharc alatt honvéd századosként különböző erődítési munkálatokban vett részt, majd ismételten kitüntette magát 23
