Vízgazdálkodás, 1967 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1967-02-01 / 1. szám

Talajvédelmi tennivalóink és hatásuk a

A talajerózió jelenségével, mindjobban növekvő méreteivel mindennapi gyakorlatunkban akarva, nem akarva találkozunk, a gazdálkodási lehetőségeket és a gazdasági eredményeket rontó hatását pedig állandóan megfigyelhetjük. Nem ismeretlen előttünk az sem, hogy hazánk termőtalajának 40%-a, kereken kb. 4,5 millió kh, eróziónak kitett terület, amely többé-kevésbé védelemre, jelentékeny hányadában javításra szorul és amelyen a domborzati és talajviszonyok következtében sajátos mezőgazdasági rendszer kialakítására van szükség.

A talajerózió felszínalakító folyamat, s amellett olyan gazdálkodási tényező, amelyet fel nem ismerni napjainkban már lehetetlen, amellyel éppúgy számolnunk kell, amelyhez éppúgy kell alkalmazkodnunk, mint a gazdálkodás bármely más környezeti adottságához. Amíg azonban a domborzat és csapadék hatása, továbbá bizonyos határok közt a talajviszonyok is csak kisebb mértékben változtathatók, az erózió jelensége, az előbbi három adottság függvénye, megfékezhető, szabályozható, dinamikus egyensúlya fenntartható, viszont ha kihagyjuk a számításból, káros, sőt katasztrofális következményekkel járhat.

Ezt mutatja a mezőgazdasági művelésű területek eróziójának történeti fejlődése is hazánkban. A XIX. század első felében dombvidékeinket a korabeli térkép és birtokösszeírások tanúsága szerint jelentős hányadú erdőtakaró borította. Az említett időszak gabonakonjunktúra az okozója annak, hogy ezt az erdőtakarót két-három évtized leforgása alatt a feudális nagybirtok megbontotta, s hazánk jelenlegi területét Európa egyik legalacsonyabb erdősültségű területévé változtatta. Az erdőirtás meghozta a maga várt, közvetlen gazdasági hatását: e „szűzterületek” kezdetben ontották a könnyen értékesíthető kenyérgabonát, de a majdnem monokultúrás, a domborzati adottságokat figyelembe sem vevő szemtermelés rövidesen bosszút állt: az erdőtalajok javarészének „A” szintje lekopott, s az immár a felhalmozódási szinten folytatott gazdálkodás eredményessége lelassult, megállt, majd hanyatlásnak indult. Ebben a szakaszban a talajerőutánpótlás mérlege már negatív volt. Magától értetődik, hogy egyik talajbetegség a másikat vonta maga után, a humusz-szegény talajok szerkezete rohamosan romlott, s az évente lemosódó termőréteggel elvesztett tápanyag pénzértéke ma már csak csillagászati számokban volna kifejezhető.

A talajerózió azonban nemcsak a nagybirtok betegsége volt. Az ipari forradalom utáni Európában, éppen az európai népesedés növekedésének hatására alakult ki hazánkban a gabonakonjunktúra. A lakosság szaporodásával együtt járt a paraszti birtok osztódása, ami — az osztozkodás igazságos voltának biztosítékául — szinte kivétel nélkül lejtőirányú parcellák létrejöttével járt, s a második világháború idején már odajuttatta az ország dombos területeit, hogy talajvédelemre gyakorlatilag gondolni sem lehetett!

Ebben a talajvédelmi szempontból reménytelen helyzetben érte az országot a felszabadulás, őszintén meg kell mondani, hogy e téren a földreform sem hozott javulást, forradalmi lendülete, hihetetlenül gyors végrehajtása évszázados társadalmi igazságtalanság azonnali orvoslását és nem a gazdálkodás szakmai szempontjainak érvényesülését szolgálta. Nem következett be változás a gazdálkodás kisüzemi, paraszti szemléletében sem.

A változást állami gazdaságok, majd az első termelőszövetkezetek létrejötte indította meg, s a védekezés alapfeltételei is csak a nagyüzemi szocialista gazdálkodás általánossá válásával alakultak ki. Korábbi kísérleti és kutatási anyagunk, elszigetelt eróziós gazdálkodási és műszaki talajvédelmi tapasztalataink hasznosítására csak ekkor kerülhetett sor.

Természetesen a talajvédelem intézményes megindulása sem jelenti a káros örökség azonnali felszámolását, sem a jelenség megszűnését. A szocialista nagyüzemi gazdálkodás az erózió ellenében nem csodaszer, annál kevésbé, mert éppen az eróziónak kitett területeken — tehát az

szocialista mezőgazdaságra

ország mezőgazdasági területének kb. 40%-án — ütközünk a nagyüzemi gazdálkodás bevezetésének legtöbb akadályába.

Ennek két oka van: egy objektív, természeti, ев egy szubjektív, az emberi tudatban tükröződő, de a másik okkal dialektikus összefüggésben levő ok.

Az objektív ok a domborzati és talajviszonyokban rejlik. Eróziónak kitett területeink közül elsősorban Nógrád, Zala, Borsod, Komárom és Veszprém megye felszíne annyira tagolt, hogy az a nagyüzemi táblásítás, a gazdaságos nagygéphasználat elé esetenként komoly gátat emel. A rövid, meredek lejtők, a terepnehézségek megdrágítják a szállítást is, tehát e vidékeken a gazdálkodás önköltsége lényegesen magasabb, mint sík vidéken, ugyanakkor az állandó tápanyagkimosódás következtében a terméseredmények is alacsonyabbak az országos átlagnál.

Ehhez kapcsolódik a paraszti életformából adódott szubjektív tényező, amely saját ellátására túlnyomórészt szemtermelést folytatott, így nem alakulhatott ki a megfelelő vetésszerkezet, a mostoha természeti adottságok és a helytelen gazdálkodás együttes hatására pedig csak nőtt a szegénység.

A gazdasági haladást gátló szubjektív tényező leküzdését illetően optimisták lehetünk: számos kezdeményezés van már, amely egy-egy vidék, gazdaság talajvédelmi problémájának megoldására irányul. Kevesebb optimizmusra ad viszont okot a másik, az objektív örökség, tehát a folyamatosan ható kedvezőtlen gazdálkodási környezet és annak következtében az országos átlaggal szemben mutatkozó negatív életszínvonal-különbség, az erózió egyelőre még fel nem számolt társadalmi hatása.

Szocializmusban élünk, ahol a gazdálkodás célja, az ember. Amikor tehát szembekerülünk azzal a világszerte vitatott problémával, hogy melyik területnek biztosítsunk elsőbbséget, annak-e ahol a befektetett érték hamarabb térül meg, vagy annak, ahol alacsonyabbról indulunk és így csupán a beruházott összeg társadalmi amortizációja, életforma és tudatalakító hatásfoka magasabb, nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt az utóbbi szempontot sem, noha az erodáltabb területek javítása a számok tükrében kevésbé látszik gazdaságosnak, mint a talajvédelmi intézkedéseket gyorsabban megháláló, enyhébb, jobb altalajú lejtőké. A kérdés még hazánkban sem eldöntött: eldöntéséhez az eredmények gazdasági értékelése és a niegfelelő statisztikai-matematikai módszerek kidolgozása szükséges.

Ezzel elérkeztünk a talajerózió gazdasági vonatkozásaihoz. A hatás és a gazdasági vonatkozások aligha választhatók el: mind az egyik, mind a másik üzemi és népgazdasági szinten egyaránt jelentkezik.

Minthogy a talajerózió népgazdasági szintű vonatkozása lényegileg az üzemi szintű vonatkozások összhatása, célszerűbb, ha először arról beszélünk. Üzemi szinten a talajerózió: 1. növeli a gazdálkodás önköltségét (szállítási költségek) (betakarítás, trógyahordás) — emelkedése, speciális gépesítés költsége; 2. csökkenti a terméseredményeket; 3. strukturális vonatkozásban súlyos követelményeket állít a gazdálkodás elé.

Nyilvánvaló tehát, hogy a megoldást abban az irányban kell keresnünk, ahol a gazdálkodás önköltsége — elsősorban a növénytermelés önköltsége — csökkenthető, olyan növények termelésére kell áttérnünk, amelyek termelése dombvidéken is gazdaságos; úgy kell területileg elhatárolnunk a szántóföldi termelést, hogy az gazdaságos legyen és úgy kell kialakítanunk a dombvidéki gazdaságok vetésszerkezetét, hogy az mind gazdasági, mind környezeti biológiai vonatkozásban optimális legyen. E feladatok nem könnyűek, mert míg a második világháború előtt 10 millió katasztrális hold tartott el nyolc és fél millió embert, ma nyolc és fél millió katasztrális hold mezőgazdasági termőterületnek kell eltartania 10 millió embert, biztosítani az ország kenyérgabona-ellátását, a takarmánybázist és a mezőgazdasági kivitelt. Ezért kényszerülünk arra, hogy a csökkent szántóterületből ugyan29