Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 10. A vízgazdálkodás nemzetközi kapcsolatai
A nemzetközi jog általános szabályai elsősorban a nemzetközi szokásjogot jelentik, ami azonban — természetéből folyóan — a vízügyi együttműködésre vonatkozó nemzetközi jogi felelősség szempontjából meglehetősen ingatag alapot képez. Jelentőségük a nemzetközi jogi alapelveknek van, amelyek súlya abból adódik, hogy kogens jellegűek, azaz olyan értelemben befolyásolják az államközi vízügyi szerződések tartalmát, hogy — összhangban a nemzetközi szerződésekről szóló 1969. évi bécsi szerződés 53. cikke rendelkezésével — a velük ellentétes szerződések semmisek. Az államközi vízügyi kapcsolatokban — a nemzetközi jog alapelvei közül— a szuverén egyenlőség elve, közelebbről a területi szuverenitás játszik döntő és központi szerepet. A szuverén egyenlőség elve szorosan összefügg a be nem avatkozás elvével, amely az államközi vízügyi kapcsolatokban két vonatkozásban merülhet fel. Egyrészt beavatkozásról van szó, ha az egyik állam nemzetközi jogilag megalapozott igény nélkül lép fel a másik állam víz- hasznosításával szemben ; másrészt beavatkozást jelent az állam arra való jogának vitatása is, hogy meghatározza, milyen hatások következzenek be területén. Utóbbi összefügg a népek- nemzetek önrendelkezési jogának elvével. A vízügyi együttműködési kapcsolatokban rendkívül fontos a nemzetközi együttműködés elvének érvényesülése. Az államközi vízügyi kapcsolatok területén az államokat a dolgok természete együttműködésre kényszeríti és az ENSZ 1977. évi Vízügyi Konferenciájának nyilatkozata szerint „Az Egyesült Nemzetek Alapokmányával és a nemzetközi jog elveivel összhangban ennek az együttműködésnek valameny- nyi állam egyenlőségére, szuverenitására és területi integritására kell épülnie.” Kiemelkedő szerepet játszik a szerződések jóhiszemű teljesítésének elve, ami azt követeli meg a szerződő felektől, hogy tartózkodjanak olyan magatartástól, amely meghiúsítaná a szerződés végrehajtását. Jelentős közvetlen szerepe van a nemzetközi viták békés elintézése elvének is, hiszen alkalmazásával jönnek létre a vízügyi szerződések. Ezzel az elvvel szoros összefüggésben áll az erőszak vagy erőszakkal való fenyegetés tilalma. Ez utóbbinál annak a kérdésnek a vizsgálata indokolt, hogy az államközi vízügyi kapcsolatokban mely tevékenységek, a vízügyi viszonyokba való mely beavatkozások jelentik vagy jelenthetik az erőszak alkalmazását, vagy az azzal való fenyegetést (pl. árvízokozás, másik állam vizektől való megfosztása, vizek megmér- gezése st'b.). Az államközi vízügyi együttműködésre is irányadó nemzetközi jogi alapelvek mellett, szükséges utalni arra a hosszú ideje vitatott kérdésre, hogy vannak-e az államközi vízügyi viszonyokat rendező szokásjogi szabályok. Ma már sok helyen elismert ilyen szabályok kialakulása, de vannak a szabályok létét határozottan tagadó álláspontok is. Az ENSZ intézményei és más nemzetközi szervezetek a vízgazdálkodás államközi kapcsolatainak kérdéseit többnyire a természetes erőforrások tárgykörének tágabb elvi és gyakorlati keretei között tárgyalják. Az ENSZ-nek a Föld természeti készleteivel foglalkozó állásfoglalásaiban és tevékenységeiben két főbb irányzat érvényesül: Egyrészről az előfordulási hely és az országhatárok alapján viszonylag egyszerűen és egyértelműen lehatárolható természeti készletek (ércek, olaj, szén stb.) feltárási és hasznosítási feltételeinek szabályozására törekedve az ENSZ ismételen és egyre fokozódó politikai hangsúllyal rögzítette és érvényesítette az országok szabad rendelkezési jogát területük természeti készleteinek védelmében és felhasználásában; másrészről az országhatárokon kívül eső, vagy azokkal nyilvánvalóan nem osztható természeti készletek (az óceánok parti sávokon túli részei, a légkör magasabb rétegei stb.) védelmének és hasznosításának szabályozása céljából viszont az ENSZ és a tárgyban érdekelt szakintézményei az egyes országok tevékenységeinek olyan mértékű és irányzatú koráltozására és szabályozására törekszenek, amelyik ezeket a készleteket az emberiség oszthatatlan tulajdonának és „közös örökségének” tekinti. A Föld szárazföldi (édesvízi) vízkészletei a fenti két készlet típus közötti átmeneti helyzetet képviselnek. Fizikai sajátosságaikat és törvény- szerűségeiket tekintve a Földnek egyetlen és országhatárokkal nem osztható vízkészlete van. Ugyanakkor a vízgazdálkodásban mindaddig fenntartható és célszerűen alkalmazható az országonkénti (vagy tartományonként!) szuverenitás, illetve önálló gazdálkodás, amíg a határokat keresztező hidrológiai folyamatokhoz nem kapcsolódnak olyan mértékű és irányzatú gazdasági és környezeti hatások vagy szándékok (externa- litások), amelyek a szomszédos országok között számottevő konfliktus helyzeteket, vagy közös érdekű fejlesztési lehetőségeket hoznak létre. Ha ez bekövetkezik, a vízzel mint természeti készlettel és veszélytényezővel csak az externalitá- sokkal összekapcsolt területek egészének érdekeit és adottságait figyelembe véve lehet ésszerűen és a konfliktusok nem kívánatos kiéleződése nélkül gazdálkodni. Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága már az 1940-es évek végétől ismételten feladatul kapta, hogy foglalkozzék a vízkészletek nem hajózási célú hasznosításának szabályozását megalapozó nemzetközi egyezmény kidolgozásával; a kérdésben azonban mindmáig nem jutott érdemben előre, mert nem tudja megfelelően érvényre juttatni a hidrológiai folyamatokhoz kapcsolódó konkrét társadalmi-gazdasági hatások, az exter- nalitások sokrétű és egyedi sajátosságú szerepét. Minthogy az azonos vízgyűjtőben fekvő országok vízügyi együttműködésének feltételeit kötelező érvénnyel szabályozó nemzetközi egyez475
