Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 5. Vízrendezés
5. VÍZRENDEZÉS 5.1. Síkvidéki vízrendezés 5.11. A síkvidéki vízrendezés fejlődése és helyzete A síkvidéki vízrendezés, más szóval a belvízrendezés, hazánkban a múlt század közepén kezdődött el. A zömmel a XIX. század elején megépített árvízvédelmi töltésék mentesítették az árterületeket a folyók árvizeitől, de a síkvidéki területek nagy része — csapadékosabb években — az összegyűjtött belvizek következtében továbbra is víz alá került, részben a levezető művek elégtelen volta, részben amiatt, hogy az árvízvédelmi gátak útját állták a belvizek lefolyásának. Kezdetben a belvízlevezető csatorna és az árvízvédelmi töltés keresztezésében beeresztő zsilipet építettek, később (1878-tól) belvízátemelő szivattyútelepek is létesültek, mivel a belvizek általában a befogadó vízfolyás árvizeivel egyidőben jelentek meg. A múlt század végére nagyjából kiépültek azok a fő belvízlevezető csatornák, amelyek ma is gerincét képezik a hálózatnak, s — a külvizek elvezetésére — elkészültek a nagyobb „felfogó” csatornák. A mellékgyűjtők szélesebb körű kiépítése a századforduló után kezdődött meg. A vízrendezés fejlődésének üteme a nedves időjárási periódusokat követően erőteljesebbé vált. Az eddigi legnagyobb (1940—1942. évi) belvízelöntés után különösen a szivattyútelepek építése lendült fel. A második világháború befejezése utáni első években a háborús rongálódásokat kellett helyreállítani. 1948-ban a vízitársulatok államosítása folytán a vízrendezési műveket állami kézbe vették. A bizonytalan szervezeti felépítés és az 1949—1952-es aszályos időjárás miatt a belvíz- rendezés háttérbe került. A csatornák fenntartását elhanyagolták, kevés új mű épült. A szocialista nagyüzemi mezőgazdaság kialakulása során sok helyen megváltoztak a táblahatárok, s ezzel nagyrészt megsemmisültek azok az utolsórendű csatornák és árkok, melyek a vizet levezették a táblákról. Újabb fellendülés 1953-tól, az Országos Vízügyi Főigazgatóság és a vízügyi igazgatóságok létrehozásával kezdődött. A munkálatokat segítette az 1954-ben közreadott Országos Vízgazdálkodási Kerettervvázlat is, melynek egyik célkitűzése a belvízrendezésben tapasztalható elmaradások felszámolása volt. 1955-re kialakult a belvízvédekezési szervezet, elkészült az Országos Árvíz- és Belvízvédekezési Szabályzat, amely a belvízi elbontások idején szükséges eljárásokat, tennivalókat és egyéb rendszabályokat foglalta egybe. 1957-től szétválasztották az állami és az érdekeltségi munkákat, a belvízi csatornahálózatot I—III. kategóriába sorolták. 1958-ban újjászerveződtek a vízgazdálkodási társulatok, amelyek ellátták a helyi jelentőségű közcélú vízrendezési feladatokat, s ezzel megteremtették az üzemi vízrendezések egyik fontos feltételét, az üzemközi csatornahálózat jó karba helyezését és folyamatos fenntartását. Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején bekövetkezett száraz időjárás átmenetileg megint háttérbe szorította a belvízrendezési munkálatokat. Az üzemi vízrendezés az 1960-as évek második felében — súlyos belvizes évek után — indult fejlődésnek. Ebben döntő szerepe volt a mezőgazdasági nagyüzemek számára nyújtott jelentős állami támogatásnak. Az üzemi vízrendezést azonban mintegy tíz éven keresztül extenzív módon végezték. Az üzemi csatornahálózat hossza növekedett ugyan, de komplex rendezésről ebben az időben még nem lehetett szó. Ehhez az irányítás színvonalának emelése, valamint a tervező és kivitelező szervek megerősödése volt szükséges. A táblásításra, talajjavításra és egyéb meliorációs beavatkozásokra is kiterjedő komplex üzemi vízrendezés az 1970-es évek második felében vált általánossá, korszerű, a drénezést is alkalmazó formája pedig az 1970-es évek végére alakult ki. A síkvidéki vízrendezés állami főműveinek fejlesztésénél az 1960-as évek közepétől kezdve a legfőbb törekvés a szivattyútelepek kapacitásának növelésére, üzemük korszerűsítésére irányult. A főművek tervszerű fejlesztéséhez sokáig jó alapot nyújtott az 1965Jben megjelent Országos Vízgazdálkodási Keretterv. Az anyagi lehetőségek állami célcsoportos beruházási forrásból — különösen 1970 után — kellő mértékben biztosítva voltak. Az 1970-es évek második felében egyre több helyen kezdett a gyakorlatban is érvényesülni — a regionális vízrendezésfejlesztési tervek nyomán — a vízgyűjtő-szemlélet, azaz egy-egy nagyobb vízgyűjtő egység teljes területére egyidejűleg tervezték meg (irányozták elő) az állami, a tanácsi, a társulati 359
