Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)

III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 4. Árvízvédelem, folyószabályozás és víziutak, tószabályozás

Az árvízvédelem szükségessége Magyarország 93 000 km^-nyi területével az Alpok és Kárpátok alkotta medencének legmé­lyebb részén fekszik. Területének kétharmad ré­sze 150 m tengerszinti magasság alatti alföldi, sík vagy -közel sík medencefenék, fennmaradó egyharmad részének túlnyomó hányada pedig 150—400 m feletti hegy- és dombvidék. Árvizei­nek keletkezése szempontjából azonban nem a hazai domborzati viszonyok a döntőek. Az or­szágot szelő vagy érintő, továbbá a határaink között eredő folyók befogadóinak, a Dunának, a Drávának és a Tiszának a vízgyűjtő területe, az országhatárokon kívül 300 000' km2. Ennek nagy része (270 000 km2) árvízi lefolyásokat lét­rehozó hegyvidék. A folyók általában határaink közelében érik el síkvidéki jellegű ártereiket. Ebbből egyértelműen következik, hogy — mind a veszélyeztetett terület nagyságát, a ve­szélyeztetettség mértékét, mind az elhárítás ne­hézségét tekintve — az árvízvédelmi tevékeny­ségen belül, a folyók által Okozható károk elhá­rítása magasan kiemelkedő súlyú. Ennek nehézségét többek között két jelentős tényező támaszt ja alá : — minden olyan változás (beavatkozás) a fo­lyók határon túli vízgyűjtőin (pl. erdőki­termelés, vízrendezés, burkolt területek növekedése, víztározás, művelési techno­lógia-váltás stb.), mely a lefolyási viszo­nyokat megváltoztatja, vagy magukon a folyókon létesített különféle művek (sza­bályozás, csatornázás, vízierőművek stb.) általiunk alig elhárítható kedvezőtlen (vagy esetleg kedvező) hatást gyakorolnak a ma­gyar árvízvédelmi viszonyokra. Megfigyel­hető az árvízszintek emelkedő tendenciája, s ez mindkét tevékenységi főcsoportban újabb és újabb megfigyelő, kutató, tervező, fejlesztő, fenntartó munka végrehajtását igényli; — az 1980-ban végzett vizsgálatok szerint (vízgazdálkodás területi tervei) 1 'km fő­védvonalnak minősülő töltéshosszra orszá­gos átlagban 190 millió Ft értékű védendő nemzeti vagyon esik. Ha ehhez hozzátesz- szük — mindennél fontosabbként — az ár­területen élő több millió állampolgár élet­biztonságát, akkor vitathatatlanná válik, hogy magyar viszonyok között az árvízvé­delem — mint a legnagyobb múlttal ren­delkező vízügyi ténykedés — a vízgazdál­kodáson belül változatlanul alapvető és meghatározó jelentőségű. 4.12. Az árvízvédelem fejlődése és helyzete Árvízről már 1012-ből is maradt fenn feljegy­zésünk. A középkorban az 1402., 1465., 1508. és 1516. éveket jelölték meg vízbő évekként. A vé­dekezés a tervszerű folyószabályozások kezde­téig — a Duna-völgyben 1830-ig, a Tisza-völgy­ben 1846-ig — csak egyedi körtöltések építésé­ből állt a településék és értékesebb egyéb terü­letek érdekében. A folyószabályozás eleinte csaknem kizárólag nagyvízi szabályozás volt, ami hazai viszonyok között azonos az ármentesí­téssel; átmetszések az árhullámok levonulásának gyorsítására és tölitésezés a víz szétterülésének megakadályozására. Utóbbi tervezésénél még nem törekedtek összhangra az általános szabá­lyozási célkitűzéssel, vagyis azzal, hogy a sodor­vonal helyzete minden vízállásnál közel azonos legyen. (A töltések helytelen vonaiazása sok he­lyen még ma is érezteti kedvezőtlen hatását, éles iránytörések és szűkületek formájában.) A töltésépítés, illetve a már meglevők eme­lése, erősítése a fő folyókon és mellékfolyóikon a századfordulóig lényegében soha nem szüne­telt, de a továbbfejlesztésnek újabb lendületet mindig egy-egy súlyos árvíz adott. Ilyenek vol­tak a Dunán az 1838. és az 1876. évi, a Tiszán az 1855., az 1876., az 1879. és 1888. évi árvizek. A folyamatos munka eredményeként a század­fordulóra a Kárpát-medencében a síkvidéki ár­terület 90%-át valamilyen mértékig ármentesí­tették. Néhány évtizedes szünet után, századunk ötvenes éveitől a töltések fejlesztése újra meg­indult, elsősorban a részben töltésezés okozta árvízszint-emelkedés miatt. A kiépítés mehatá- rozásánál ekkor még az eddigi legnagyobb ká­rokat okozó árvizekből indultak ki, alkalmaz­kodva az árvizek jellegéhez is, ami a Duna és a Tisza esetében eltérő. A Dunán a nagy víztömegű árhullámokat az Alpok magashegyi részein bekövetkező hóolva­dás Okozza; ezek május végén, július elején érik el a Kárpát-medencét. A hasonló okiból kelet­kező tiszai árhullámok ideje a vízgyűjtő kisebb magasságai miatt korábbi, ezek március—ápri­lisban érnek az Alföldre. Az ilyen árvizekre („zöldár”) századunkban példa volt a Dunán az 1954. és az 1965. évi, a Tiszán az 1924., az 1932. és az 1940. évi. A Dunán ritkábbak, de veszé­lyesebbek a jég megindulásakor, február végén, március elején jégtorlódás esetén kialakuló jeges árvizek, mint pl. 1941-ben és 1956-ban. A Tiszán rendkívüli csapadékból nyáron is ikialakulhatnaik igen magas árhullámok; ilyenek voltak 1913- ban, 1970-ben és 1974-ben. Az árvízkatasztrófák okait vizsgálva megálla­pítható, hogy az eddig bekövetkezett töltéssza­kadások nagy része meghágásból származott, ami az elégtelen magassági méretekre és a fo­lyók mederszabályozási hiányosságaira vezethe­tő vissza. Ami a legutóbbi két évtized (1961—80) fejlődését illeti, erről a III.—21. táblázat részle­tes eligazítást ad. Az 1960-as évek elejétől az addig főleg ta­pasztalati alapokon nyugvó, a védművek kiépí­tésének helyét, ütemét, mértékét meghatározó módszereket fokozatosan felváltották a tudomá­nyos kutatások eredményein alapuló módszerek. A régi eljárás lehetetlenné tette az ország ár- vízvédelmi rendszerét alkotó művek védőképes­ségének egységes értékelését, a szükséges fej­lesztések mértékének és fontossági sorrendjé­314

Next

/
Oldalképek
Tartalom