Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)

III. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS HELYZETE ÉS FEJLESZTÉSE - 1. A vízgazdálkodás történeti fejlődése

sem az infrastrukturális szolgáltatások iránti igényeket, s azok kielégítésének célszerű módozatait, sem a megvalósítás területi és technológiai részleteit nem lehet kellő határozottsággal és megalapozottsággal kijelölni.

A vízellátás fejlődésének történeti és jelenkori irányzatai

Az ökológiai és technológiai irányzatú fejlődés sajátosságai jól nyomon követhetők az embert talán legközvetlenebbül érintő vízügyi infrastruktúra a vízellátás és csatornázás történeti és jelenkori alakulásában is. A honfoglalástól mintegy a 19. század közepéig tartó ökológiai irányzatú fejlődést — az ártéri gazdálkodáshoz hasonlóan és kapcsolódóan — a lakóhelyi és üzemi (termelési) vízellátás tekintetében is egyrészről a vízföldrajzi adottságokhoz történő alkalmazkodás, másrészről a szolgáltatás és a használat teljes egybefonódása jellemzi.

Az ország medence jellege és a vízellátás számára kedvező geohidrológiai adottságok folytán a települések helykiválasztásában a vízbeszerzés általában nem jelentett merev korlátot. A kézműipar viszonylag kis energia- és vízigénye — a mainál feltehetően jóval sűrűbb felszíni vízhálózatra támaszkodva — többnyire a települések viszonylag közeli környezetében, illetve helyi vízbeszerzési források, vízimalmok és vízikerekek által egyszerű és olcsó eszközökkel kielégíthető volt. A növénytermesztésnek, állattartásnak és haltenyésztésnek lényegében nem volt a mai értelemben vett vízellátási igénye, mert ezek az ártéri gazdálkodás szerves részeként a fokrendszerekkel szabályozott árvízi elöntések útján biztosították a csapadékhasznosításon felüli vízigényüket. Úgyszintén nem volt a mai értelemben vett csatornázási és hulladék-elhelyezési igény, mert a szervesanyag-tartalmú hulladékok és használt vizek legnagyobb része a növénytermesztésben és az állattartásban hasznosult, más hulladékok pedig — viszonylag ritka kivételektől (például a fémfeldolgozó kézműipar hulladékaitól és használt vizeitől) eltekintve — csak jelentéktelen mennyiségiben keletkeztek.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a vízellátási és hulladék-elhelyezési feladatoknak ez a teljesen decentralizált és ökológiai irányzatú megoldása nem annyira a technológiai ismeretek és eszközök hiányára, mint inkább az általános életmódbeli tényezőkre és a lakóhelyi infrastruktúra más összetevőihez történő igazodásra vezethető vissza. Számos külföldi és hazai példa bizonyítja, hogy azokon a településeken, ahol a központi vízellátás iránt a helyi társadalmi vagy természeti adottságokból adódóan reális igény merült fel, ott már az ókorban és a korai középkorban is meglepően magas technológiai színvonalú vezetékes vízellátási rendszerek épültek ki.

A 19. század végétől hazánkban is a társadalmi és gazdasági fejlődés általános irányzatává vált iparosodás és városiasodás több vonatkozásban gyökeresen új helyzetet teremtett a vízellátási tevékenységek alakulásában :

a) az életmódbeli változásokhoz és a lakóhelyi infrastruktúra más területem bekövetkezett fejlődéséhez kapcsolódva egyre tá- gabb körben kielégíthető reális igénnyé vált a vezetékes lakóhelyi vízellátás és csatornázás ;

b) mind az iparban, mind a mezőgazdaságban külön infrastruktúrális feladatként jelentkezett a vízellátás és a használt vizek elhelyezése iránti igény;

c) az előbbi kettőhöz kapcsolódva a vízellátás mindhárom fenti területén megindult és egyre fokozódott a szolgáltatási és használati tevékenységek fogalmi, intézményi, gazdasági és műszaki, illetve tervezési, építési és üzemi vonatkozásainak szétválása;

d) az ipari, lakóhelyi, mezőgazdasági és közlekedési hulladékok (szennyvizek) növekedése, illetve nem megfelelő elhelyezése és kezelése folytán egyre gyakoribb, s mind súlyosabb gondként jelentkezett a vízellátó rendszerek vízforrásainak vízminőségi védelme, illetve a megfelelő minőségű vízutánpótlás biztosítása.

A hazai vízellátás fejlődését a fenti általános irányzatokon belül a III.—6. és III.—7. ábrán összefoglalt adatok jellemzik.

A századforduló idején az ország lakosságának mintegy 10%-a részesült vezetékes vízellátásban, ami 1945-ig mintegy 23%, 1960-ig 35%, és 1970-ig 55%-ra emelkedett. A csatornázási ellátottság ennél lényegesen lassabban haladt előre: az ország lakosságának 1960-ig mintegy 21%-a, 1970-ig pedig 26%-a részesült közműves csatornázásban. A lakóhelyi vízellátás és csatornázás fejlődésének jelenkori alakulását a Hl.—6. ábra a szolgáltatásban részesülő lakások számára és a közművi létesítmények összes kapacitására vonatkozó adatok alapján mutatja be. A csatornázás fejlődésének a vízellátáshoz viszonyított egyre fokozódó mértékű (és az 1970-es évekre is jellemző) lemaradása ezekben az adatokban is szembetűnő. Az ipari és a mezőgazda- sági vízellátás jelenkori fejlődésének főbb adatait összefoglaló III.—7. ábra adatai jól mutatják, hogy amíg a mezőgazdasági célú vízkivétel volumene az utolsó két évtizedben lényegében azonos (évi 1 milliárd ms körüli) szinten maradt, az ipari vízkivétel ugyanebben az időszakban több mint kétszeresére növekedett.

A vízellátó rendszerek műszaki megoldása, illetve az ehhez szorosan kapcsolódó közgazdasági és intézményi vonatkozások tekintetében a hazai vízellátás jelenkori fejlődésében három fejlődési szintet és időszakot lehet megkülönböztetni: a helyi vízforrásokra támaszkodó viszonylag kismértékű és általában csak egyetlen használati célhoz (ágazathoz) kapcsolódó vízellátó rendszereket, amelyek a közműves vízellátás kezdetétől (a múlt század utolsó évtizedeitől) a jelen század közepéig a műszaki megoldás leg237