Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)

II. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS FEJLŐDÉSÉNEK TÁRSADALMI-GAZDASÁGI FELTÉTELEI - 3. A népgazdaság fejlődésének hazai feltételei és irányai

Bár az életszínvonal mennyiségi tényezőinek növelésére ebben a szakaszban nincs lehetőség, az életkörülmények javítása változatlan célkitű­zés. Ez nyilvánul meg a lakásépítési program­ban, az infrastruktúra egyes területeinek fejlesz­tésében is. A vízgazdálkodásra az életkörülmé­nyek javítása jelentős mértékben kihat; itt első­sorban a vízellátás további kiterjesztése a fel­adat. Érdemes alaposabban megvizsgálni a má­sodik gazdaság fejlődését; mivel ennek jelentős része olyan mezőgazdasági tevékenység, amely öntözést igényel, de ehhez a vizet nem a nagy­térségi rendszerekből igényli és veszi. Ezzel reá­lisan számolni kell, még akkor is, ha az eddigi tervek ezt nem tették meg. Az életkörülmények javításánál számolni kell az üdülőterületek további fejlődésével, még ak­kor is, ha ehhez állami erőforrások nem állnak rendelkezésre. A lakosság jogosan várja el azt is, hogy a saját pénzén létesített vízművek valóban szolgáltassanak is vizet, különösen ha ennek ré­vén nagyértékű ipari, illetve mezőgazdasági ter­melést valósítanak meg. Az életkörülmények értelmezésében most már bizonyos területeken, így a vízellátásban is, elkerülhetetlenül szükséges egységes álláspont kialakítása, és ennek során egységes gyakorlat megvalósítása. A nagy lakótelepeken, ahol a hi­deg-, melegvíz-szolgáltatás ingyenes, a fogyasz­tás helyenként messze meghaladja a tényleges szükségleteket, és pazarló fogyasztás alakult ki. Ezeknek az igényeknek a kielégítése, sőt kiter­jesztése gyakorlatilag összeegyeztethetetlen az ország teherbíró képességével, és az életszínvo­nal-politika általános elveivel. Az ilyen célokra fordított fejlesztés és üzemelési költség elvonja az anyagi erőt más'helyütt jelentkező elemi szük­ségletek kielégítésétől. Ezért a közeljövőben ezen a területen is elkerülhetetlenné válik olyan szabályozórendszer kialakítása, amely biztosítja ugyan a tényleges szükségleteket, de megaka­dályozza a pazarló fogyasztást. Az életszínvonal, az életkörülmények távlati alakulásából a vízgazdálkodásra háruló felada­tok között mindenekelőtt kiemelendő, hogy fel kell készülni a századfordulóra valamennyi tele­pülés vízellátásának megoldására, s biztosítani kell a külterületi lakott helyek, szórványtelepü­lések, tanyák vízellátásának egyedi megoldását. Az életkörülmények javítása egyidejűleg szük­ségessé teszi a csatornázás gyors fejlesztését, il­letve a szennyvízkezelés és -szállítás egysze­rűbb eszközökkel való megoldását olyan helye­ken, ahol a csatornázás a következő évtizedben sem valósítható meg. A vízellátás megoldásába jelentős magánerő vonható be, de az eddigieknél jóval nagyobb mértékben vehető igénybe a lakosság a csator­názás és a szennyvízkezelés feladatainak megol­dásába is. Ez vonatkozik például az olyan ki­emelt területekre, mint a Balaton, ahol a tulaj­donosok jelentős anyagi bevételekhez jutnak az idegenforgalom révén. 3.3. A gazdasági fejlődés irányai Az újabb megállapítások szerint közepes fej­lettségi szintünk természeti kincsekkel való kö­zepes ellátottsággal párosul. Ez a megállapítás európai mércével mérve értendő: világméretek­ben ugyanis Európa általában a nyersanyagok­kal és energiaforrásokkal gyengébben ellátott kontinensek közé tartozik. Emellett a természe­ti kincsek kitermelési körülményei az átlagos­nál kedvezőtlenebbek, és a feltételek további romlásával kell számolni. Figyelembe véve az import feltételeinek nehezebbé válását is, az előzőek azt jelentik, hogy a jövőben az elmúlt negyedszázadban kialakult aránynál jóval na­gyobb részt kell az energiahordozók és a nyers­anyagok kitermelésére fordítani a beruházások­ból; ezért kevesebb jut az egyéb szükségletekre, a feldolgozóipar, a mezőgazdaság és az infra­struktúra fejlesztésére. A rendelkezésre álló nyersanyagok, az ener­giahordozók, a bauxit, a víz, a fa, valamint a reá­lisan importálható nyersanyagok és energiahor­dozók nem akadályoznák a gyorsabb gazdasági fejlődést, ha ehhez az egyéb feltételeket bizto­sítani tudnánk. Fejlődésünk, növekedésünk üte­me elsősorban attól függ, milyen ütemben és mi­lyen mértékben leszünk képesek korszerűsíteni gazdaságirányításunkat, modernizálni iparun­kat, és teret adni az ország alkotó szellemi erői­nek. A mezőgazdaság éghajlati és talajadottságai, a termelés fejlettségi szintje lehetővé teszi — a növekvő hazai szükségletek kielégítése mellett — az export jelentős növelését is. Ennek — el­sősorban anyagi természetű — feltételei ma már ismertek. A fejlesztés üteme a féltételek bizto­sításától függ. Az eddig elvégzett és véglegesen még nem egyeztetett számítások szerint, a megváltozott feltételek hatására a gazdasági növekedés üteme 20 év átlagában évi 2—3%-os lehet. E számítá­sok szerint az ipari termelésben 2%-os növeke­dés tételezhető fel a korábbi, hosszabb idősza­kon át érvényesült, csaknem 6%-os növekedés­sel szemben. A mezőgazdaság növekedése elér­heti az évi 2%-ot; a termelő infrastruktúra 2— 2,5% a nemtermelő infrastruktúra 3—3,5% nö­vekedési ütemmel szerepel a jelenlegi számítá­sokban. Mai megítélésünk szerint reálisabbnak tekint­hetők a sávok alsó értékei és csak kedvező eset­ben, az általános feltételek lényeges javulása esetén lehet számítani a gyorsabb fejlődést je­lentő felső határ megközelítésére. Figyelembe véve a külgazdasági célokra szük­séges hányadot, a belső felhasználás a 80-as években 1%-kal nőhet, míg a 90-es években — kedvezőbb körülményekre számítva — az évi növekedési ütem emelkedhet. Az egyes fő ágazatok (blokkok) aránya, szere­pe a makrostruktúra alakításában az alábbiak szerint képzelhető el: — a hatékony termelésfejlesztés és az életkö­149

Next

/
Oldalképek
Tartalom