Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984)
II. fejezet: A VÍZGAZDÁLKODÁS FEJLŐDÉSÉNEK TÁRSADALMI-GAZDASÁGI FELTÉTELEI - 3. A népgazdaság fejlődésének hazai feltételei és irányai
századfordulón az alapképzettség már valóban általános lesz. A munkaképes korú lakosság képzettsége a különböző szintű oktatási formák szerint várhatóan a II.—22. táblázat szerint alakul: II.-22. táblázat A munkaképes hazai lakosság képzettségének alakulása 1980 1990 2000 Legfeljebb 8 általános iskolával rendelkezők 54,5 % 39,5% 27,6% Legalább középiskolát végzettek 26,3% 32,8% 38,7% Felsőfokú végzettségűek 4,3% 5,5% 6,9% A lakosság képzettség szerinti részletes megoszlására megfelelő prognózisok nem készültek. A rendelkezésre álló adatok szerint a szakmunkások aránya a lakosság létszámához viszonyítva 1980-ban 9% volt; ez 2000-re előreláthatóan 17—18%-ra emelkedik, összességében azonban csökken a fizikai dolgozók aránya, elsősorban a szakképzetleneké. (A részletesebb bontás sem adhatna lényegesen megbízhatóbb információt a vízgazdálkodás távlati célkitűzéseinek jobb megalapozottságához.) Az iskolázottság, az általános műveltség emelkedése elsősorban az életszínvonal, az életkörülmények iránti igények változásában jelentkezik, és ezen keresztül hat a vízgazdálkodás fejlesztésére is. Az életszínvonal, az életkörülmények várható alakulása Gazdaságpolitikánk célkitűzései és eredményei a lakosság számára legérzékelhetőbb módon az életszínvonal alakulásában jelennek meg; ezért érthető, hogy a vezetés az életszínvonal alakulását mindig központi kérdésnek tekinti. A második világháború után két alapvető változás következett be ezen a területen: — közvetlenül a felszabadulás után az egész társadalmat átfogó kiegyenlítődési folyamat zajlott le, amelynek során az egykori uralkodó osztályok tagjainak viszonylag szűk köre a mélybe süllyedt, de alaposan csökkent az értelmiségi rétegek életszínvonala is, míg egyidejűleg a munkások és parasztok millióinak életszínvonala, életkörülménye jelentősen emelkedett; — a hatvanas évektől kezdve az egész társadalom életszínvonala, életkörülményei gyors ütemben emelkedtek, a hetvenes évek végéig. A hatvanas években az életszínvonal mennyiségi elemeinek kielégítése állt előtérben, és a fő célokat az egy főre eső kalóriafogyasztás (hús, kenyér stb.), valamint a cipő-, ruha- stb. fogyasztásának rendszeres emelése, a kórházi és orvosi ellátás ingyenessé és általánossá tétele, jelentős lakásépítési program jelentették. Ezek mellett elmaradtak az életkörülmények minőségi oldalát jelentő, elsősorban az infrastrukturális jellegű szolgáltatások növelését szolgáló fejlesztések. Az ebből származó növekvő gondok már a hatvanas évek végén jelentkeztek; ezért a hetvenes évek első felét átfogó IV. ötéves terv már az iinfrastruktúra átlagosnál gyorsabb fejlesztését irányozta elő, részben a termelés érdekében, de az életkörülmények javítása érdekében is. A hetvenes évek végére kialakult általános nemzetközi és hazai helyzet már nem tette lehetővé az életszínvonal további növelését; a nyolcvanas évek első felét szabályozó VI. ötéves terv célkitűzése ezen a területen az eddig elért eredmények megtartása, ami csak további nagy erőfeszítésekkel valósítható meg. Ez az általános célkitűzés azonban széles rétegeket eltérő módon érint; a nyugdíjasok életszínvonala hivatalosan elismerten is csökken, amit a nyugdíjak évi 2%-os emelése és a hivatalos 6—8%-os inflációs ráta közötti különbség is kifejez. Ugyanakkor emelkedik az újonnan munkába lépőknek és azoknak a rétegeknek az életszínvonala, amelyek kiemelt fejlesztések körében tevékenykednek. Az életszínvonal összetevőinek van egy sajátos, kellően fel nem tárt tényezője is; ez a második gazdaságban végzett tevékenység. Az előzőekben láttuk a munkaképes korú lakosság számának alakulását, amelyet a századforduló, végéig a létszám csökkenése jellemez. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a közelmúltban fejeződött be az ötnapos munkahétre való áttérés, könnyen juthatunk olyan következtetésre, hogy a munka- időalap veszedelmesen szűkül hazánkban. Ennek azonban az ellenkezője az igaz, mégpedig azért mert egyre többen a törvényes munkaidőn túl az ún második gazdaságban végzett munkával egészítik ki jövedelmüket a megkívánt szintre. A kormányzat, az előző évek korlátozó törekvéseivel szemben, most ezt a tevékenységet bizonyos mértékig törvényesítette, politikailag elfogadhatóvá tette és ez nagy lendületet adott a munkaidőalap bővítésének — kisvállalatok szervezésével — még az állami vállalatokban is. Ez jelentős differenciálás irányába hat, de lehetővé teszi még a munkára képes nyugdíjasok számára is, hogy életszínvonalukat a tervezett csökkenéssel szemben megtartsák. A második gazdaságban végzett munka kiszélesedésének méreteit, az általános életszínvonalra gyakorolt hatását még nem lehet felmérni; azon a helyzeten azonban, hogy az ‘életszínvonal a nyolcvanas évek első felében stagnál, valószínűleg nem tud érdemben változtatni. De két pozitív hatása ma már valószínűsíthető; erősíti az alapvető politikai célkitűzésnek a realitását, másrészt jelentős rétegek számára biztosítja — igaz többlet munkával — az életszínvonal növelésének lehetőségeit. 148
