Felső-Tiszavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 13., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
hozzá hasonló, szélesen megalapozott tudományos célkitűzésű vízrajzi intézmény Európában. A Vízrajzi Osztály — számos, világviszonylatban is kiváló magyar mérnök-előd, (köztük a dunai mappá- ció készítését irányító Vásárhelyi Pál örökségébe lépve — szervezőjének és első főnökének, Péch Józsefnek vezetésével és Kvassay Jenő legfőbb irányításával elsősorban az árvizek elleni küzdelemmel kapcsolatos kérdések tanulmányozására összpontosította erejét, de egyúttal lerakta a hazai hidrológiai kutatás széles alapjait is. Az egész országra kiterjedő vízjelző szolgálatot szerveztek, évkönyvet adtak ki, megindult az árvízjelzés és a vízrajzi felmérések kiterjesztése, sőt — elsősorban Hajós Sámuel és Viczián Ede kezdeményezésére és irányításával — rendszeresen véegzteik vízhozamméréseket is. A századfordulót követő első két évtizedben az osztály munkája sokat veszített kezdeti lendületéből, kezdeményező erejéből. Noha 1914-től 1919-ig olyan kiváló vezetője akadt, mint Hajós Sámuel, a hidrometria nemzetközileg elismert szaktekintélye, ebben az időben a háborús viszonyok már minden naigyobbszaibású kezdeményezését megakadályozták. Ezekre az évekre esik a Duna helyszínrajzának és hossz-szelvényének kiadása, a vízerőkészlet számbavételének befejezése, több előrejelzési segédlet kiadása (Korbély József) és az első tiszai hordalékmérések megvalósítása is. Ugyancsak ebből az időből származnak a talajvízszint-ingadozás megfigyelésére vonatkozó legrégibb adataink. — Ekkor kezdte pályafutását Bogdánfy Ödön, a hazai hidrológiai szakirodalom megteremtője. A két világháború közötti időben a Vízrajzi Intézetté átszervezett Osztály munkáját — a műszaki szolgálat egyik vezető egyéniségének, Sajó Elemérnek erőfeszítései ellenére is — a hosszútávlatú célkitűzés hiánya, a pangás állapota jellemezte. Megálltak a vizek kártétele elleni védekezés szolgálatánál, s gyakorlatilag az észlelési anyag regisztrálására szorítkoztak. Ez az anyag mégis jelentős érték a ma vízgazdálkodója számára is. A második világháború után újjáéledt vízrajzi szolgálat rendszeres és módszeres kutatómunkája az 1948-ban létrehozott egységes vízügyi szervezetben, méginkább az 1952. júniusában Ihring Dénes vezetésével megszületett, az utóbbi években pedig Stelczer Károly vezetése alatt működő, szélesen megalapozott Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetben bontakozott ki. Az intézet munkaterve az egész vízgazdálkodás területét átfogja. A vízgazdálkodási célokra irányuló hidrológiai kutatások mellett egyszersmind a hidrológia tudományának eiőbbrevitelét is szolgálja. Alapvető adatgyűjteményekkel siet a gyakorlati vízgazdálkodás segítségére: a tartalmilag jelentősen gazdagodott, vízhozam-adatközlést is rendszeresen nyújtó vízrajzi évkönyvek, a Hidrológiai Atlasz kötetei, a felszíni és a felszínalatti vizek mennyiségi és minőségi viszonyait bemutató — és az egyéb — kiadványok a vízgazdálkodási tervezés számára nélkülözhetetlenek. Lerakták a felszíni vizek komplex-szemléletű hidrológiájának elméleti alapjait. Megtörtént az országos vízmércehálózat kiszélesítése, kisvízfolyásoknak ill. csatornáknak a hidrológiai észlelésbe való bevonása, feltárták továbbá Magyarország tá- rozási lehetőségeit is. A részletes észlelési adatok pótlására elkészültek a fizikai-földrajzi általánosításokon alapuló első számítási segédletek a lefolyás, az árvízi vízhozamok, a vízhőmérsékletek és a párolgás jellemző értékeinek meghatározására. A hordalékkutatás eredményeinek összefoglalásával az intézet vízháztartási vizsgálatokkal — a csapadék, a lefolyás, a párolgás és a természetes víztározódás egyenlegének módszeres nyilvántartásával — az intézeten kívül az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem I. Vízépítési tanszéke is eredményesen foglalkozott. Kiemelkedik még az intézetnek a hidrológiai előrejelzés terén végzett kutatómunkája. A talajvíz törvényszerűségeinek kutatását az országos talaj ví zsztintészlelő kúthálózat kiépítése alapozta meg, amelyhez Rehninger Sándor által a Duna—Tisza közén 1929—34. közt létesített, világ- viszonylatban is úttörő jelentőségű kúthálózat szolgált kiindulásul. A talajvízszint-alakulás törvényszerűségeinek, a meteorológiai tényezők és a talajvíz-járás közti összefüggéseknek, továbbá a talajvízkészlet periodikus ingadozás-jellemzőinek tanulmányozása terén az intézeten kívül dolgozó kutatók is értek el eredményeket. Ezeket többek között a maximális talajvízállás előrejelzése és a talajvízkészlet föltéiképezése és számbavétele terén hasznosították. Az ipari- és ivóvízellátásban — hazánk szegény felszíni kisvízi készletére tekintettel — különös súlya van a karsztvízkutatásnak. Továbbá eredményes kutatások folytak a kitermelt és utánpótlódó karsztvíz egyensúlyi helyzete terén is. A vizek minőségének rendszeres számbavételi munkáit az intézet 1953-ban indította meg. A munka továbbfejlesztése azóta is az intézet III. Vízminőségi Osztályára hárul. A MÉLYSÉGI VÍZ FELTÁRÁSA A mélységi vízzel — a dolog természeténél fogva — nem annyira vízépítő mérnökök, mint inkább földtani és bányászati szakemberek foglalkoznak. (Ez nem is volt a VITUKI feladata, és ott csak 1962- től indult meg az ez irányú rendszeres kutatómunka.) Ezért a mélységi vízkutatással, a vízkészletbecslési kísérletekkel most külön foglalkozunk. A vízkutató szakemberek már a múlt század közepe óta számolnak azzal, hogy a Föld mélyéből valamely területen tartósan kitermelhető vízmeny- nyiség az utánpótlódó vízhozamtól függ. Ennek a sarkalatos tételnek első felismerői bányamérnökök voltak, akik a bányákba betörő, ill. onnan eltávo- lítandó vízmennyiséget kívánták meghatározni. Több mint 80 éve, 1871-ben, a máramarosi sóbányák környékén csapadékmérő állomásokat létesítettek, és folyamatosan mérték a bányavíz meny- nyiségét is, hogy megállapíthassák a bányavíz és a csapadék közti öszefüggést, a kőzeteken áthaladó víz sebességét, a kiegyenlítődés és késleltetés mértékét. Az értékes adatokat ígérő vizsgálatokat a kezdeti lendület után, sajnos, nem folytatták. 35
