Tiszántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 11., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

val kisebb gyakoriságú s amazokénál általában kisebb, csupán esőből származó nyári-koraőszi belvizek a mezőgazdasági termelésnek még nagyobb károkat is okozhatnak. (Természetesen hasznosak is lehetnek: a nyári belvizekkel ismét feltöltve a belvízi tározókat, az öntözhető vízkészlet növelhető.) Az utóbbi időben a nyári-koraőszi belvizek gyakorisága helyenkint az öntözött területek kiterjedésének növelésével s ezzel a talaj nyári vízfelvevőképességének csökkenésével helyenként jelentősen megnőtt.

2.312 Vízrajzi állomáshálózat

2.3121 AZ ÁLLOMÁSHALÓZAT KIALAKULÁSA ÉS FEJLESZTÉSE

A múlt század elején a rohamos gazdasági fejlődés Európa-szerte sürgetni kezdte a vizek kártételed elleni védekezést, a vizek rendezését, az ipar pedig növekvő érdeklődéssel fordult a vízerők hasznosítása felé.

A különböző államokban egymás után indult meg a meglévő szórványos vízrajzi észlelési anyag országos összegyűjtése és szakszerű feldolgozása, továbbá az adatgyűjtés intézményesítése és körének fokozatos kiterjesztése.

Magyarországon a vízrendezési munkákkal megbízott folyammérnöki szolgálat 1886-ban 125 mércéből (a mai országterületen 60 vízmércéből) álló vízmérce-hálózatot tartott fenn. Ekkor állították fel az egyre bővülő észlelések és mérések szervezett ellátása, valamint az adatok nyilvántartása és értékelése céljából a Vízrajzi Osztályt. Rendszeresen észlelte a vízállásokat, ellátta a vízjelző és árvíz-előrerejelző szolgálatot, beleértve a jég- és gázlóviszonyok jelzését is, és elvégezte főfolyóink geodéziai felmérését. Évente 100—150 vízhozam- mérésre is sor került főfolyóinkon, elsősorban tanulmányi célból. A hidrometria mérési módszereinek és mérőeszközeinek fejlesztése a Vízrajzi Osztály világszerte ismert munkája.

A nagyobb vízrendezési munkák befejezése után a vízhasznosítási feladatok kerültek mindinkább előtérbe, melyek megoldására a vízállásadatok már nem voltak elegendők. Külföldön a két háború között rátértek a vízhozamok rendszeres nyilvántartására, a mérések automatizálására, rajzoló és egyéb műszerek alkalmazására, fokozatosan kiterjesztették a mérések körét (talajvíz, hordalék, vízhőmérséklet stb.), és bevonták a megfigyelésekbe a kis vízfolyásokat is. Az egykor élenjáró magyar vízrajzi szolgálat azonban az 1910-es évektől kezdve megállt fejlődésében, s egyre jobban elmaradt a külföldi rokonintézmények mögött. A két világháború között — folytatva az előző korszak munkáját —, továbbra is a nagyobb folyók vízállásészleléseit végezték, amellett a 30-as években a közepes folyókon is elhelyeztek még néhány vízmércét, úgy hogy 1944-re a magyarországi vízmércék száma 137-re emelkedett.

Az egységes Vízügyi Szolgálat 1948. évi megalakulása után, de különösen a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 1952. évi megalapítása

óta — amely átvette a régi Vízrajzi Intézet munkáját is — újra nagyobb lendületet vett a vízrajzi munka. A népgazdaság szerkezetében beállott változások egyre jobban szorgalmazták az elmúlt évtizedek lemaradásából származó adathiány lehetőség szerinti pótlását. A sürgető kényszer hatására az Intézet 1950—56. között az országban több mint 500 vízmércén észlelte a vízállást, és a vizhozam- mérések számát is csaknem évi 5000-re emelte. Ennek a gyors növekedésnek természetesen megvoltak a hibái is. A tapasztalatok leszűrése, az állomások nyújtotta adatok felülvizsgálata után több állomást megszüntettek és 1960-ban 360 vízmérceállomás működött, melyek közül kereken 150 állomáson folyt rendszeres vízhozammérés, de közülük még csak 40 nagy- és 26 kisebb állomáson vezettek folyamatos vízhozamnyilvántartást.

Az utóbbi években indították meg a fővízkivé- teli művek és a jelentősebb öntözőcsatornák vízszolgáltatásának mérését, míg a belvízhálózatunk gerincét képező főcsatornák, és a torkolati szivattyútelepek vízszállításának mérési terve a belvízgazdálkodás távlati terve keretében jelenleg alakul ki.

A gyakorlat igényei nyomán a vízállás-észleléseken, jégmegfigyeléseken és vízhozam-méréseken kívül más hidrológiai tényezők megfigyelését is bevezették. A vízhőfok mérését, amelyre szórványosan 1876-tól ismerünk próbálkozásokat és rövi- debb adatsorokat, 1945-ben szervezték meg. Szórványos hordalékméréseket 1942. óta végeztek, a rendszeres hordalékmérés 1948-ban indult. A szabad vízfelületek párolgásának, továbbá a hótakaró vastagságának és víztartalmának rendszeres mérésére a legutóbbi években került sor. További tényezők méréstechnikájának kialakítása és a különböző tényezők közti összefüggések kutatása céljából több kísérleti területet rendezünk be.

Az országos állomáshálózat elsősorban nem számszerű, hanem minőségi fejlesztést igényel. Ennek keretében a legfontosabb feladat — különösen a kisvízfolyásokon — a jól felszerelt, helyi adottságokhoz alkalmazkodó (országosan kb. 180) vízhozamnyilvántartó állomás kialakítása. Ez a különféle hidrológiai vonatkozású kérdések megoldásának alapja.

Az országos állomáshálózat megfigyelési anyagára és az azt kiegészítő — rendszerint különleges célú, vagy rövid időtartamú — helyi megfigyelésekre támaszkodva a területi problémákra is megadható a kívánt mélységű válasz. E téren mind nagyobb feladatok várnak a vízügyi igazgatóságokra, ill. az ott működő mérnök-hidrológusokra. A viszonylag ritka, váz-szerű országos állomáshálózat, — mint lényegében állandó, törzshálózat —, minőségi fejlesztése mellett törekedni kell a közvetlenül a vízügyi igazgatóságok hatáskörébe tartozó helyi állomáshálózatok kialakítására. Ennek keretében lehetne megoldani a vízfelhasználás mérését, és e hálózaton alapulhatna a vízügyi igazgatóságok operatív vízgazdálkodása, a terület vízkormányzása is.

61