Tiszántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 11., 1965)

II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet

E fogalmak alapján a területegység felszíni vi­zeinek vízjárását a 2,32—2.36 pontokban részlete­sen ismertetjük. 2.3111 A TERÜLET VÍZRENDSZERE A területegységre, a határain kívülről, két hely­ről lép számottevő felszíni víz: a 13. Felső ti sza- vidéki, Ш. 10. Északmagyarországi TVK-egy- ségből a Tisza (melynek érintett szakasza egyben a terület és a 10. Északmagyarországi TVK- egység határa). Romániából pedig a Berettyó és a — területet a 12. Körösrvidéki egységtől elha­tároló — Sebes-Körös, továbbá néhány, az utób­biakba torkolló csatorna (Ér-csatorna, Kutas-csa- toma, stb.). A 11. TVK-egység teljes egészében síkvidék, és a Debrecen-kömyéki löszhát magasabb részeitől eltekintve, mélyfekvésű terület. Hajdan a Tisza árvizeinek levonulási medrei, a Berettyó, a Horto­bágy és a Körösök, a Sárrétet árasztották el. Az árvédelmi töltések megépülte óta a terület — csa­tornák építésével fokozatosan sűrített — ősi víz­hálózata szövevényes belvízrendszerként műkö­dik. E vízhálózatnak — melynek jelentős részét ma már a Tiszából átvezetett öntözővíz szállításá­ra is használják — gerince a terület nyugati részén az ősi medervonulatokat követő részben a tárgyalt és a 8. Középtiszavölgyi TVK-egység közti ha­tárt alkotó Hortobágy—Berettyó főcsatorna főbb mellékágaival (Kadarcs, Kösely, stb.), a terület délkeleti részén pedig a többágú Kálló főcsatorna, sőt újabban fokozatosan a Keleti- öntöző főcsatorna is, mely a debreceni löszhátról К—Ny-i irányban folyó vízfolyások nagyvizeit gravitációsan, övcsa­tornaként felfogja, míg kisvizeik — a főcsatorna alatt átbújtatva — továbbra is a Hortobágy—Be­rettyóba jutnak. Végül számos kisebb vízfolyás, illetve csatorna — gravitációsan vagy szivattyú­zással — vizét közvetlenül a terület folyóiba ve­zetik. — A belvízi öblözeteket részletesen а IV. „Síkvidéki területek vízrendezése” c. fejezet is­merteti. A terület vizeinek végső befogadói a Tisza, és az ugyancsak területhatárt alkotó Hármas-Körös. (A két folyó a Keleti- és a Hortobágy—Berettyó főcsatorna révén is összeköttetésben van egymás­sal.) Ezek vezetik át az innen távozó vizeket a 8. Középtiszavölgyi ill. 12. Körösvidéki TVK- egységbe. 2.3112 A TERÜLET VIZEINEK VÍZJÁRÁSA A terület folyói vízjárásának közös vonása, hogy kisvizeik leggyakrabban szeptember környékén, nagyvizeik viszont március-áprilisban (a Sebes- Köröséi inkább áprilisban-májusban) jelentkez­nek. (A Tiszán, a Sebes- és Hármas-Körösön a vízhozamidősor másod-maximuma júliusban, a zöld-ár levonulásakor mutatkozik; a Berettyó víz­járásában ilyen törvényszerűség nem figyelhető mea) A terület folyói vízjárásának hevessége viszont vízgyűjtőjük növekedésével csökken: míg az éven- kint lefolyt vízmennyiségek (évi vízhozamössze­gek) aránya egy-egy évben a Tiszánál legfeljebb 1:4, a Hármas- és a Sebes-Körösnél pedig 1:7, ad­dig a Berettyónál 1:20. Az előfordult legkisebb és legnagyobb vízhozamok aránya egy-egy évben Ш. sokéves időszakban a Tiszán legfeljebb 1:30 ill. mintegy 1:60, a Hármas-Körösön már 1:160 illetve 1:300, a Sebes-Körösön és Berettyón pedig, me­lyeknek kisvízi hozamai elenyészők, többezredes viszonyszám. A Hármas-Körös — különösen te- nyészidőszaki — természetes vízjárását, az utóbbi évtizedekben megvalósult belföldi vízimunkálatok (tiszai vízpótlás és duzzasztóművek), továbbá — tápláló folyóin keresztül — a romániai vízhaszná­latok vízfogyasztása erősen megváltoztatták. A síkvidéki belvízi öblözetek csatornái — bár nyomvonalaikat a természetes adottságok (terep­mélyedések, hajdani vagy akár élő érvonulatok, stb.) kihasználásával tűzték ki — többnyire nem tekinthetők már természetes vízfolyásoknak. Míg a hegy- és dombvidékek (kis)vízfolyásainak hidrológiája döntően a természeti viszonyoktól függ s azt a hidrotechnikai (és egyéb) beavatko­zások (mederállandósítás, vizhasználatok, stb.) ál­talában csak többé-kevésbé kimutatható mérték­ben módosítják, addig a belvízcsatornák vízjárását elsősorban a mindenkori műszaki adottságok (ki­építettség, műtárgyak, völgyeletek összekapcsolt- sága, esetleg szivattyúkapacitás, stb.) határozzák meg s a természeti tényezők hatása általában csak másodsorban érvényesül. (Pl. valamely belvízcsa­torna vízhozama még oly nagy és heves csapa­dék esetén is lehet zérus, ha az általa szállított vizet emelő szivattyú nem üzemel.) Továbbá: a természetes vízfolyások (patakok) vízgyűjtőterüle­tét legtöbbször a domborzat egyértelműen meg­határozza, míg az egyes belvízrendszerek sokszor olyan mértékben összefüggenek, hogy a belvíz- rendszerek vízjárásának leírása, s e vízjárás — je­lentős mértékben nem természeti tényezőktől füg­gő — törvényszerűségeinek meghatározása nem is tárgya a szorosabb értelemben vett hidrológiának. Végül: míg a vízkészletgazdálkodást és a műszaki tervezést a természetes kisvízfolyásoknál a teljes vízhozamidősor s annak jellemző (közép-, tetőző- és 'kisvízi) értékei egyaránt érdeklik, addig a bel­vízrendszereknél csupán a belvizes időszakokban levezetendő víz mennyiségének és a belőle adódó maximális terhelésnek a számítása kerül előtérbe. A következőkben ezért nem is a terület belvízi csatornahálózatainak jórészt tehát helyi mester­séges viszonyoktól függő vízjárását (pl. vízhoza­mainak alakulását) írjuk le, hanem csupán a bel­vizek jelentkezési időszakainak legáltalánosabb törvényszerűségeit ismertetjük. Belvizek keletkezésénél a talajadottságokon (1. a 2.1232 pontot) a csapadékmagasságon stb. kívül döntő tényező a csapadék időbeli eloszlása is. Ki­sebb területeken (rész-öblözetekben) a belvízcsa­tornák maximális vízhozamát a néhány órás, vagy még rövidebb időtartamú heves záporok, nagyobb területeknél (teljes öblözetekben) a huzamosabb — esetleg kisebb megszakításokkal — napokig tartó esőzések és különösen a velük egyidejű hóolva­dásek idézik elő. Elsősorban az ilyen vegyes ere­detű tavaszi belvizek lehetnek súlyosak, de a jó­60

Next

/
Oldalképek
Tartalom