Tiszántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 11., 1965)
II. fejezet. Természeti adottságok, területi vízkészlet
célkitűzésű vízrajzi intézmény Európában. A Vízrajzi Osztály — számos világviszonylatban is kiváló magyar mérnök-előd, köztük a dunai mappá- ció készítését irányító Vásárhelyi Pál örökségébe lépve — szervezőjének és első főnökének, Péch Józsefnek vezetésével és Kvassay Jenő legfőbb irányításával elsősorban az árvizek elleni küzdelemmel kapcsolatos kérdések tanulmányozására összpontosította erejét, de egyúttal lerakta a hazai hidrológiai kutatás széles alapjait is. Az egész országra kiterjedő vízjelző szolgálatot szerveztek, évkönyvet adtak ki, megindult az árvízjelzés és a vízrajzi felmérések kiterjesztése, sőt — elsősorban Hajós Sámuel és Viczián Ede kezdeményezésére és irányításával — rendszeresen végeztek vízhozamméréseket is. A századfordulót követő első két évtizedben az Osztály munkája sokat veszített kezdeti lendületéből, kezdeményező erejéből. Noha 1914-től 1919-ig olyan kiváló vezetője akadt, mint Hajós Sámuel, a hidrometria nemzetközileg elismert szaktekintélye, ebben az időben a háborús viszonyok már minden nagyobbszabású kezdeményezését megakadályozták. Ezekre az évekre esik a Duna helyszín- rajzának és hossz-szelvényének kiadása, a vízerő- készlet számbavételének befejezése, több előrejelzési segédlet kiadása (Korbély József) és az első tiszai hordalékmérések megvalósítása is. Ugyancsak ebből az időből származnak a talajvízszint- ingadozás megfigyelésére vonatkozó legrégibb adataink. — Ekkor kezdte pályafutását Bogdánfy Ödön, a hazai hidrológiai szakirodalom megteremtője. A két világháború közti időben a Vízrajzi Inté- zetté átszervezett Osztály munkáját — a műszaki szolgálat egyik vezető egyéniségének, Sajó Elemérnek erőfeszítései ellenére is — a hosszútávlatú célkitűzés hiánya, a pangás állapota jellemezte. Megálltak a vizek kártétele elleni védekezés szolgálatánál, s gyakorlatilag az észlelési anyag regisztrálására szorítkoztak. Ez az anyag mégis jelentős érték a ma vízgazdálkodója számára is. A második világháború után újjáéledt vízrajzi szolgálat rendszeres és módszeres kutatómunkája az 1948-ban létrehozott egységes vízügyi szervezetben, méginkább az 1952. júniusában Ihrig Dénes vezetésével megszületett, az utóbbi években pedig Stelczer Károly vezetése alatt működő, szélesen megalapozott Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetben bontakozott ki. Az Intézet mun- katerve az egész vízgazdálkodás területét átfogja. A vízgazdálkodási célokra irányuló hidrológiai kutatások mellett egyszersmind a hidrológia tudományának előbbrevitelét is szolgálja. Alapvető adatgyűjteményekkel siet a gyakorlati vízgazdálkodás segítségére: a tartalmilag jelentősen gazdagodott, vízhozamadatközlést is rendszeresen nyújtó vízrajzi évkönyvek, a Hidrológiai Atlasz kötetei, a felszíni és a felszínalatti vizek mennyiségi és minőségi viszonyait bemutató — és az egyéb — kiadványok a vízgazdálkodási tervezés számára nélkülözhetetlenek. Lerakták a felszíni vizek komplex-szemléletű hidrológiájának elméleti alapjait. Megtörtént az országos vízmércehálózat kiszélesítése, kisvízfolyásoknak ill. csatornáknak a hidrológiai észlelésbe való bevonása, feltárták továbbá Magyarország tározásd lehetőségeit is (Puskás Tamás). A részletes észlelési adatok pótlására elkészültek a fizikai-földrajzi általánosításokon alapuló első számítási segédletek a lefolyás, az árvízi vízhozamok, a vízhőmérsékletek és a párolgás jellemző értékeinek meghatározására (Lászlóffy Woldemár, Csermák Béla, Szesztay Károly). A hordalékkutatás eredményeit Bogárdi János, továbbá Károlyi Zoltán foglalta össze. Vízháztartási vizsgálatokkal — a csapadék, a lefolyás, a párolgás és a természetes víztározódás egyenlegének módszeres nyilvántartásával — az Intézetben Szesztay Károly, az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem I. Vízépítési tanszékén pedig Salamin Pál foglalkozott eredményesen. Kiemelkedik még az Intézetnek a hidrológiai előrejelzés terén végzett kutatómunkája (Szesztay Károly, Zsuffa István). A talajvíz törvényszerűségeinek kutatását az országos talajvízszintészlelő kúthálózat kiépítése alapozta meg, amelyhez a Rohringer Sándor által a Duna—Tisza közén 1929—34 közt létesített, világviszonylatban is úttörő jelentőségű kúthálózat szolgált kiindulásul. A talajvízszintalakulás törvényszerűségednek, a meteorológiai tényezők és a talajvízjárás közti összefüggéseknek, továbbá a talajvízkészlet periodikus ingadozás jellemzőinek tanulmányozása terén Ubell Károly (valamint az Intézeten kívül dolgozó kutatók közül Juhász József) ért el eredményeket. Ezeket többek között a maximális talajvízállás előrejelzése és a talajvízkészlet feltérképezése és számbavétele terén hasznosították. Az ipari- és ivóvízellátásban — hazánk szegény felszíni kisvízi készletére tekintettel — különös súlya van a karsztvízkutatásnak. Kessler Hubert állította össze az országos forráskataszert, továbbá eredményes kutatást végzett a kitermelt és után- pótlódó karsztvíz egyensúlyi helyzete terén is. A vizek minőségének rendszeres számbavételi munkáit az Intézet 1953-ban indította meg. A munka továbbfejlesztése azóta is az Intézet III. Vízminőségi Osztályára hárul. 1.2212 A MÉLYSÉGI VÍZ FELTÁRÁSA A mélységi vízzel — a dolog természeténél fogva — nem annyira vízépítő mérnökök, mint inkább földtani és bányászati szakemberek foglalkoznak. (Ez nem is volt a VITUKI feladata és ott csak 1962-től indult meg az ezirányú rendszeres kutatómunka.) Ezért a mélységi vízkutatással, a vízkészletbecslési kísérletekkel most külön foglalkozunk. A vízkutató szakemberek már a múlt század közepe óta számolnak azzal, hogy a Föld mélyéből valamely területen tartósan kitermelhető víz- mennyiség az utánpótlódó vízhozamtól függ. Ennek a sarkalatos tételnek első felismerői bányamérnökök voltak, akik a bányákba betörő, ill. onnan eltávolítandó vízmennyiséget kívánták meghatározni. Több mint 80 éve, 1871-ben, a mára- rnarosi sóbányák környékén csapadékmérő állomásokat létesítettek és folyamatosan mérték a 39