Alsó-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 7., 1965)

I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban

Az ármentesítés, folyószabályozás, belvízrendezés megindult, majd abbamaradt. A vízhasznosítás el- odázódott a vontatottság miatt, az egész vízgazdálkodás elmaradott volt. 1849—1919 közötti időben indultak meg a lecsapolások és ezek után a belvíz- rendezések, mert tulajdonképpen a műszaki sorrend szabta így meg. A mai belvízlevezető csatornák a régi lecsapoló csatornákból fejlődtek ki. A belvíz- rendezési tevékenységet az ármentesítő társulatok, majd ezek kebelén belül alakult vízszabályozó és vízhasznosító társulatok végezték a kultúrmérnök- ség irányítása alatt.

Az 1863 évi aszály az öntözés felé fordította a figyelmet. Korizmics László, az öntözés nagy harcosa foglalkozott az aszály megszüntetésével, mely szerinte* a talaj táperejénék fenntartásával, a víz- háztartás kedvezővé tételével, az erdők mikroklímát befolyásoló hatásával és az öntözéssel érhető el.

Énkövy Adolf volt az első, aki megállapította, hogy az öntözőrendszerek kiépítése nem kerül any- nyiba, mint egyetlen esztendei aszálykár. Sőt öntözéssel nemcsak a kárt mérséklik, hanem a mezőgazdaság jövedelmét növelik.

Szerinte egy öntözőrendszer növeli a termelő- eszközök értékét, megszünteti a kárt, biztonságossá teszi a termelést, sőt terméstöbblet elérésiével növeli a jövedelmet. Az aszály bizonyította be, — és ma már világosan látjuk, — hogy az öntözés komplexen kapcsolódik az ármentesítésd és belvízrendezési munkákhoz. Amennyiben ugyanis az ármentesített területek csekély termőrétegű szikes legelői a korábbi állapothoz hasonlóan nem kapnak vizet időnként, kiégnek, s az állatállomány elpusztul.

1867 után újból napirendre került a Duna—Tisza Csatorna ügye is Boros Frigyes kidolgozott egy magasvezetésű tervváltozatot, s a törvény felhatalmazása alapján megkötötték a kiviteli szerződéseket, és a munkák elkezdődtek. Azonban a Rot- schild-ház hatalma a vasutakon keresztül érvényre jutott, visszafizették a szerződések biztosítékát, s a csatornaépítés ismét elodázódott.

Az öntözés érdekében Képessy József dolgozott ki 1867-ben vízgazdálkodási programot, melyben a magyar Kánaán nyomorúságos helyzetén akart javítani. Ebben jelzi, hogy országosan mintegy 2V8 millió kh földet öntözhetünk távlatban, s halállományunk pótlására, egyúttal talajjavítás céljából is, csatornáinkból halastavakat kell feltöltenünk. Az öntözővizet energianyerésre is kívánja felhasználni. Aggodalmát fejezi ki aziránt, hogy a belvízlevezető hálózat műtárgyainál nem voltak figyelemmel a későbbi kishajózásra. Az öntözést kapcsolni akarja a lecsapódással, s altalaj öntözést hirdet. Szorgalmazza a tározók építését, végül felveti a reverzibilis szivattyútelepek megvalósításának dolatát. Mennyi értékes elképzelés! Száz év alatt bárcsak a fele valósulhatott volna meg!

Sokat harcolt az öntözés és belső hajózás ügyéért Türr István bajai parasztfiú is. Bizonyára második hazája, Olaszország példáit akarván követni, 1870- ben létrehozza a Ferenc-csatorna társulatot az elhanyagolt mű felújítására. Megépítette a Sztapár— Újvidék közötti Ferenc József csatornát és a Baja

—Bezdán közötti Ferenc tápcsatornát. Az esős periódus azonban nem kedvezett az öntözés ügyének, a vasút harca pedig elnyomta a hajózás fejlődését. Pedig ez lett volna az egész Alföldre kiterjedő víziúthálózat megvalósításának első lépése, mely az Adriai tengerrel tervezett összeköttetés révén a mezőgazdasági termékek cseréjében és külföldre szállításában döntő tényezővé fejlődhetett volna. Hiába volt Türr vízügyi programot tartalmazó emlékirata, és hiába szerzett nemzetközi tekintélyt a Panama- és Korinthoszi csatorna építésének megszervezésével. Az osztrák ipari és kereskedelmi tőke érdekeivel szemben eredményeket nem érhetett el.

Az öntözés fejlődését legfőképpen az gátolta, hogy a hajózócsatornák sorsához kapcsolták. Lassú fejlődésének azonban alapvető okai is voltak: a tőkehiány, az állami támogatás hiánya, a közgazdaság irányítóinak az öntözés iránti közömbössége, tájékozatlansága és tudatlansága, a tömegek tudatlansága, a sajtó felelőtlensége és a sok öntözési kudarc.

1876-ban Gon da Béla műegyetemi tanár első ízben írta össze a magyar öntözéseket. Amíg az Alföldhöz hasonló helyzetű Pó völgyben 1 150 750 ha nagyságú területen öntöztek, nálunk csak 86 000 ha-on folytattak rétöntözést. Azonban itt is nagy ellentét volt a tervek és az öntözési üzem színvonala között. A Duna—Tisza közén a sztapár—újvidéki öntözőcsatoma mellett létesíthető 34 522 ha öntözőterület helyett csak 57,5 ha létesült, a Ferenc Csatorna társulat kivitelezésében Uj-Verbászon és 57,5 ha Péch József kivitelezésével Péklapuszbán. Ezek barázdás-sávos csörgedeztető és barázdás árasztásos öntözőtelepek voltak. Az utóbbi telep lett a délvidéki rizstermelés kiindulópontja. A magyar rizs minősége felülmúlta az olasz, kínai és indiai rizst. A századfordulón országosan már 1310 kh-on folyt rizstermelés.

A vízrendezés és vízhasznosítás terén az 1879-es évben nagy fordulat következett be. Megalakult a Kultúrmérnöki Intézmény, melyet Kvassay Jenő szervezett meg, s amely az 1885. évi vízjogi törvény alapján kezdett működni. Semmiféle anyagi eszköze nem volt, csak a propaganda. Megalakult a Vízmesteriskola, melyet 1890-ig Rétmesteriskolának neveztek. Talajjavító Bankot szerveztek, melynek hitelével valósult meg Kunszentmiklóson egy 30 holdas öntözőtelep. Törvényhozással állami támogatást is biztosítottak. A kultúrmérnökség végzett talajjavító vízimunkálatai (lecsapolás, belvízrendezés, alagcsövezés) a gazdasági fejlődés magasabb fokán már költségesebb beavatkozások a természet vízháztartásába. Ezeket a későbbi vízhasznosítások előkészítésének tekinthetjük. A kultúrmémökség végzett továbbá patakrendezéseket, vízmosáskötéseket, közegészségügyi teendőket (ivóvízellátás, szennyvízelvezetés), tógazdálkodást, tulajdonképpen komplex vízgazdálkodást, melyben szerepelt az erdősítés, tározás, kopárfásítás, talajerózió elleni védekezés. Ez a kultúrmérnöki szolgálat készítette a Duna—Tisza köz Duna völgyi részének lecsapo- lási terveit is, melynek kivitelezésére csak a két világháború között került sor.

28