Alsó-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 7., 1965)
I. fejezet. A vízgazdálkodás szerepe és jelentősége a népgazdaságban
A szikeseik keletkezésével és javításával foglalkozott Sigmond Elek, „Mezőgazdasági Vízműtant” írt Kvassay Jenő, az öntözéses üzemelés kérdéseivel foglalkozott „Alföldünk öntözése” című művében Kolossváry Ödön, s társadalmi kérdéseket vitatott Bogdánffy Ödön emlékirataiban. Kvassay ismét felveti a Tisza vizének a Duna átvezetésével való pótlátás. A Duna—Tisza közi aszálykár fő okául a talaj kedvezőtlen vízháztartását jelöli meg. Az öntözés mellé számtalan követelményt ír elő, mint a talaj vízvezető képességének meghatározását, tökéletes vízelosztást és vízelvezetést, fasorok ültetésével párolgás csökkentését, az öntözés idejének meghatározását és az öntözővíz különböző növényfajtánkén ti adagolását, megfelelő trágyázást és az egész gazdaság állattartóvá való átalakítását. Hiába volt meg a műszaki felkészültség, az öntözőgazdák nem ismerték az öntözéssel együttjáró agrotechnikát. Kvassay a Magyaróvári Országos Növénytermelési Kísérleti Állomásnak kirendeltséget szervezett az Alföldön. Azonban nem lehetett elérni, hogy önálló Alföldi Növénytermesztési Kísérleti Állomás fejlődjön ki. Gyárfás József, Rösz- ler Károly, Baán Lajos, Sigmund Elek, majd Fló- derer Sándor működése jelentette a tudományos alapokon nyugvó öntözéses gazdálkodás kezdetét a magyar medencében. A halászat intézményes irányítása az 1860-as években indult meg, amikor megalakult az első állami haltenyésztő telep. 1888 évben megjelent a halászati törvény és 1894-ben szervezték meg a Halászati Felügyelőséget. A tógazdálkodás a hasz- nosítartlan szikeseken gazdaságosnak és jövedelmezőnek. bizonyult, más területeken a váltógazdálkodás talajjavítóhatással bírt. A víziközlekedés szempontjából ismét felvetődött a Duna—Tisza Csatorna tervének elkészítése a XX. század első éveiben. Erre határozat is született, de a csatornából ismét nem lett semmi. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni az e téren tanúsított bűnös közömbösséget azzal a kitűnő műszaki felkészültséggel szemben, mely képes volt arra, hogy 1856-ban létrehozza a Duna—Tisza közén Bezdánban a világ első betonzsilipjét, 1907-ben pedig a világ első vasbeton zsilipjét a Körösön, a bökényi vízlépcsőnél. A Tanácsköztársaság gazdasági programjává tette a komplex vízhasznosítást. Komolyan foglalkozott a Duna—Tisza Csatorna kérdésével. Felállította a Duna—Tisza Csatorna Építési Igazgatóságot Gerster Béla vezetésével, aki a Korinthosi Csatornát építette. Kivitelezésre a Bogdánffy-féle Duna- hanaszti—Csongrád mélybevágású csatorna tervét fogadták el, mely tekintettel volt az öntözésre, víz- erőhasznosításra, lecsapolásra s mintegy 28—35 000 ha öntözést biztosított volna. Sajnos, az ellenforradalom feloszlatta az Építési Igazgatóságot, és a munkát abbahagyatta. A Tanácsköztársaság még a Duna—Tisza Csatorna megépülése előtt kisebb víz- emeléses öntözőtelepek építését is tervbevette, melyek kisebb költséggel gyorsabb eredményt hoztak volna, A Tanácsköztársaság létrehozta a Mezőgazdasági Műszaki Szolgálatot, amely a társulatokkal és kultúrmérnöki hivatalokkal karöltve, Pest megyében és a Duna—Tisza közén végzett jelentős vízimunkálatokat. Elkészülték a belvízlevezetések, vízrendezések, talajjavító vízimunkálatok, tógazdaságok létesítésének tervei. Az uralomra jutott ellenforradalom sok mindent papírkosárba dobott és eltávolított kiváló gazdasági és műszaki embereket. Az ellenforradalmi Magyar- ország idejétmúlt társadalmi és gazdasági rendjével, valamint az utódállamokkal szemben folytatott nacionalista politikájával és szerkezeti aránytalanságaival a fejlődésre képtelen volt. A mezőgazdasági vízgazdálkodás, mint fejlődő ipar és a mezőgazdaság arányát biztosítani hivatott vízügyi tevékenység, teljesen elmaradt. A közgazdaság egyes ágainak elmaradottsága fékezte a többi ágak fejlődését és ezen keresztül az egészre bénítólag hatott. A víz- gazdálkodás legkirívóbban az ivóvízellátás és csatornázás terén maradt el, melyek pedig a közegészség- ügy elengedhetetlen tényezői. A mérnök-közgazdák próbáltak ésszerű javaslatokat tenni a bajból való kilábolásra. Ezek összegyűjtéséből született Sajó Elemér vízügyi programja, aki felismerte azt a változást, melyet az első világháború okozott gazdasági-földrajzi viszonyunkban és gazdasági szerkezetünkben. Tanulmányozta a Duna—Tisza Csatorna irodalmát és felfedte ennek kapcsán az osztrák önkényuralom nemzetellenes gazdaságpolitikáját. Vízgazdálkodásunkon még a két világháború között is éreztette hatását az önkényuralomnak ez az elnyomó politikája. Víziútjaink még elmaradottabbá, még elhanya- goltabbá lettek. Befejeződött a Soroksári Dunaág rendezése, azonban a bajai Duna-szakasz árvédelmi szempontból kívánatos szabályozására nem került sor. A Duna—Tisza Csatornára ismét elkészültek a tervek, de a kivitelezéshez szükséges pénzt elvonta a háborús készülődés. Az egyoldalú szemtermelésre berendezett mező- gazdaságot súlytotta a gabonaválság, de legfőképpen az aszály, s ezek a vereségek megszabták a jövő aszályai elleni védekezés legmegfelelőbb módját, a szántóföldi öntözést. 1937-ben létrejött az öntözési törvény. Felállították az Országos Öntözésügyi Hivatalt a tervezési és kivitelezési munkák végrehajtására, valamint kísérleti- és mintaöntözőtelepek berendezésére és üzemelésére. A Duna—Tisza közén nem létesítettek öntözést. A hézagos dunai védgátrendszer korszerűsítése elmaradt, ugyanígy a régen javasolt jégtörő flotta létrehozása is. A belvízrendezés folyamatosan haladt előre, azonban korszerűtlenül, mert átlagosan három évenként voltak elöntések. Legnagyobb méretűek voltak a kultúrmérnöki munkák, kisebb folyók, patakok szabályozása, talajvédelem, talajjavító munkálatok, melyek az állam és érdekeltek közös erőfeszítéseivel folytak. Különösen a talajerózió elleni védelem terén tettek nagy előrehaladást, melyben kiváló úttörő munkát fejtettek ki Kreybig Lajos, Kund Ede és Dóry Béla. A 600 000 ha területű szikeseink megjavítása csak kis mértékben történt meg, mintegy 8 600 ha 29
