Közép-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 6., 1965)
V. fejezet. Hegy- és dombvidéki területek vízrendezése
az alsó szakasza 1901-ben nyert rendezést, majd 1912-ben a Tárnok sóskúti szakaszát szabályozták. Ugyanezen időben több kisebb, jelentéktelen mellékágon is végeztek tisztogatásokat. Jelentősebb változást hozott a vízrendszerben a biai és mányi halastavak megépítése 1923 körül, amelyek az érintett vízfolyások középső szakaszai környékén telepedtek rá a völgyekre. Ezek a tavak a malomvízhasználatok mellett további vízügyi panaszok alapjaivá váltak. A két világháború között a korábban beindult felfokozódó ütemű vízrendezés teljesen megakadt, mindössze a Benta patak korábban kimaradt tárnoki köbenső szakaszának, továbbá a Békás legfelső tdnyei részének és a Zámori patak torkolati részének a karbahelyezése történt meg. A helyi jelleggel és nem összefüggő módon, valamint a különböző időkben végrehajtott mederrendezések nem tudták megakadályozni a vízfolyások rohamos feliszapolódását, ami az újonnan kitisztogatott patakokat is tönkretette. Az 1930. és 1940. évek között ismételten előfordult kivételes nagyvizek jelenékeny vízkárokkal sújtották a völgyi területekre települt mezőgazdaságot. A második világháború után a vízrendszerre települt vízimalmok megszűntek, melyek közül néhánynak még jelenleg is állanak egyes üzemi berendezései és műcsatomái, ezzel bizonyos mértékig fenntartják az általuk okozott káros helyzetet. A Budapesti Vízügyi Igazgatóság 1954-ben tervezetet készített a Benta patak és a nagyobb mellékágak fokozottabb vízrendezési igényt is kielégítő karbahelyezési munkáira. Ennek alapján 1955 és 1960 között elkészült a Benta kereken 20 km-es szakaszának a mederrendezése, melynek során a torkolati szakaszon 3,0 m fenékszélességű, átlagosan 3,0 m mély és 1:1,5 rézsűhajlású mederszelvény nyert kialakítást, amelynek vízvezetőképessége 34 m3/s, ami 85 1/s/km2 fajlagos vízhozamnak felel meg. A rendezés során megszűnt a Bia alatti közel 2 km hosszú malomárok is. A helyi érdekeltség kezdeményezésére elkészült a Füzes patak Torbágy és Páty közé eső szakaszának rendezése is. Nem éppen kedvezőek a perbáli és a herceghalmi állami gazdaságok területein 1959. és 1960. években végzett helyi vízrendezési munkák, amelyek az eddig még karba nem helyezett Békás és Kígyós patakokba aránylag gyakran vezetik le a felületi vizeket. Időközben lejárt a biai tógazdaság vízjogi engedélye is, és mód nyílik arra, hogy az engedélyező hatóság olyan feltételeket szabjon az újraenge- délyezés során, amelyek a vízrendszerben szükségessé vált vízrendezési munkák zavartalan végrehajtását és a fokozottabb igényű vízlevezetéseket nem korlátozzák. Meg kell említeni, hogy Tárnak határában kiterjedt rétterületek vannak, melyek vízállapota kedvezőtlen, noha a karbahelyezett medrű Benta patak a víztelenítés lehetőségét megteremtette. Az időközben felfokozódott vízrendezési igények, a megváltozott erdő- és mezőgazdasági tevékenység, valamint a vízimalmok megszűnte és a vízrendszer legnagyobb részének ma még kedvezőtlen vízlevezetőképessége indokolttá teszik a Benta patak teljes vízgyűjtőterületéire és vízhálózatára kiterjedő egységes rendezési alapterv elkészítését. A vízfolyást keresztező vasútvonalak és a közutak hídjainak vízemésztőképessége még nincsen felülvizsgálva, tudott tény, hogy a Százhalombattára bevezető úton levő 3 nyílású boltozott kőhíd vízemésztése nem teljesen kielégítő, ugyancsak korlátozott vízvezietőképességű Sóskúton a Pusztazá- mor felé vezető út elején lévő Benta-híd is, továbbá a tárnoki keskenynyomközű iparvasúti híd, amelynek legutóbbi átépítése is csak provizórikus jellegűnek tekinthető. A vízrendszerben ma is működő számos vízel- vonó vízhasználat teljesen felhasználja a Benta aránylag csekély kisvízihozamát, az egyre fokozódó vízigény a vízrendszerben létesíhető víztározás megteremtése felé fordítja a figyelmet. A vízhasznosítási lehetőségekre a VIZITERV már 1953-ban készített tanulmánytervet. 1.22 a vízgyűjtőterületek rendezësenek MÚLTJA ÉS JELENE Ipolvnak az Országhatár és a Lókos patak betorkollása közötti balparti vízvidéke A Karancs és a Cserhát gerincén átvonuló Ipoly- vizválasztó és az Ipoly-medence között fekvő vízvidék rendkívül változatos, nyugtalan, sok helyen meredek lejtőjű hegy- és dombos terület. A völgyi területek elvizenyősödésével a mezőgazdaság szántó kultúrája a lejtők felé húzódott, mely törekvést a sok helyen végrehajtott erdőírtások is mind nagyobb mértékben elősegítették. Már az ismert legrégibb tervekben, mint például az 1885. évi Ipoly rendezési és 1881. évi Dobroda patak jókarbahelye- zési tervezetek műleírásaiban nyomatékosan rámutattak arra, hogy a vízfolyásrendszerek elfajulásának egyik legfőbb oka a felületi vizek által a lejtőkről mind fokozottabb mértékben lehordott és a befogadó völgyekben és vízfolyásmedrekben össze- gyülemlő hordalék. Megfelelő eredményt a rendezéstől csakis úgy lehet remélni, ha a mederjókar- bahelyezésekkel egyidejűleg a lejtők megkötése is megtörténik. Erre annakidején az erdősítést tartották a legjobb módszernek, kiegészítve a már kifejlődött, vagy kialakulóban levő vízmosások megkötésével. Az erdősítések és kopások befásítása erdészeti feladat lévén, általában nem sikerült a vízügyi és erdészeti tevékenységet ugyanazon vízgyűjtőterület részen egyidőben való végrehajtás- ra összehangolni. A vízügyi műszaki feladat tulajdonképpen csak a vízmosások megkötése maradt, amely a századforduló körül vette kezdetét. Noha az első világháború előtti vízmosáskötő munkálatok jelentékeny része Nógrád megyében volt, sajnos abból az Ipoly mai magyarországi felső vízvidékére vajmi kevés jutott, mert csupán egy vízmosáskötést ismerünk itt. Nógrádszakál község határában az Ipoly-mentén húzódó út- és vasútvonal biztosítására ismeretlen nevű, igen meredek horhosban 9 kisebb 1,0—1,5 m magasságú falazott kőgát épült, az építés ideje ismeretlen, tervei nincsenek, szemrevételezés alap180
