Közép-Dunavidék Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 6., 1965)

V. fejezet. Hegy- és dombvidéki területek vízrendezése

vénytermesztés és helytelen gépesítés miatt lejtő irányban végzik. A kedvezőtlen beszivárgása — im- filtrációs — viszonyok miatt a fedetlen talajon a lejtő irányú művelési nyomokon megindul a felületi elfolyás, majd a talaj lemosódása.

A víz és szél okozta talajkárok ellen, a talajvédelem nyújt segítséget. A talajvédelem — ellentétben a korábban általánosan vallott felfogással — nem csupán néhány agronómiái, vagy mezőgazdasági műszaki eljárás egymástól elszigetelt, ill. egymással lazán összefüggő alkalmazása, hanem maga az okszerű hegy- és dombvidéki nagyüzemi gazdálkodás, annak minden komplex összefüggésével. A helyes talajvédelem irányelvei a következőkben foglalhatók össze:

a talajvédő szabályokat követő földrendezés és táblásítás végrehajtása ;

a hegyvidéki viszonyokhoz alkalmazkodó sajátos növénytermesztés és állattenyésztés, különös gonddal folytatott talajerőgazdálkodás; intenzív trágyázás,

szigorú szabályokat követő sajátos talajművelés és növényápolás,

indokolt mértékű mezőgazdasági műszaki beavatkozás,

sajátos és nagyfokú gépesítés.

A talajvédő gazdálkodást jellemző eljárások ösz- szefüggő alkalmazásával az esztendei talajlepusztulás a normális mértékre korlátozható, vagy az alá csökkenthető. Ugyanakkor a csapadékvizek a lehető legnagyobb mértékben a helyszínen beszivá- rogtathatók a talajba, a felszínen elfolyó vizek késleltetést szenvednek, továbbá szabályozottan és kártételt nem okozva, jóformán hordalék nélkül jutnak a befogadóba.

A vízgyűjtőterületen egyes helyeken a talajban felesleges káros víz halmozódik fel. A vizenyős, lápos tőzeges területek hasznosítására a talajvízszintet szabályozni kell. A talajvízszint-szabólyozás le csapol ássál történhet, melyet nyílt árakrendszerrel és alagcsövezéssel lehet megoldani.

A belvízrendszereken kívül lévő lecsap olások (nyílt árokkal, alagcsővel) és lápos, továbbá tőzeges területeken meglévő, illetve tervezett vízszint-sza- bályozások ebben a fejezetben kerülnek ismertetésre. A talajvízszint-szabályozást, még a IV. és

VI. fejezet is tárgyalja, összefoglalása a IV. fejezetben történik.

A 6. TVK-ban a vízgyűjtőterületeken szükséges fenti munkákat az I. kategóriájú vízfolyások vízgyűjtői szerinti csoportokban tárgyalják.

1.2 A múlt és jelen

A kisvízfolyások vízrendszerében végrehajtót: céltudatos és többé-kevésbé tervszerű rendezési és szabályozási munkák legfőbb indítéka a mezőgazdasági termelési tevékenység eredményességének biztosítása és a hozamok megnövelése, tehát tulajdonképpen talaj javítási törekvés volt, mely mező- gazdasági vízgazdálkodási tevékenység az 1879. évben létrehívott Kultúrmérnöki Intézmény megszervezésével indult fejlődésnek. A területen végrehajtott régebbi munkákról az első összefoglaló feljegyzéseket az 1880-tól évenkínt megjelent Kultúrmérnöki Jelentés-ekben találhatjuk meg.

Az Ipoly Magyarország területére eső vízvidékén éppen úgy, mint a Duna Szob—Százhalombatta közötti szakasza vízrendszerében a legelső céltudatos vízrendezési tevékenységek közé tartozott az állandóan, vagy többé-kevésbé időszakos vízállásos és mocsaras területek víztelenítése, le- csapolása.

1.21 A KISVfZFOLYÄSOK RENDEZÉSÉNEK MÚLTJA ÉS JELENE

A pilisi és budai hegyek völgyeiben lefutó patakokat jóformán egyenként és közvetlenül a Duna fogadja be. Kisebb önálló vízrendszerrel rendelkezik az Aranyhegyi-árok és a Törökbálinti Hosszú- réti vízfolyás, míg kiterjedtebb vízrendszert csupán a Benta patak fog össze.

A Börzsöny nyugati lejtőin lefutó vizek szintén közvetlenül a Dunába folynak. Ezek közül csupán a Morgó pataknak van több ágra is kiterjedő vízrendszere. A Börzsöny többi részéről, a Cserhát északi, valamint a Karancs nyugati oldalairól lefolyó vizeket az említett hegyvonulatok mögötti alacsony medencesorban és aránylag szűk völgyben; kanyargó Ipoly fogadja be és vezeti a Duna felé. Itt a nyugtalan terepviszonyok miatt a mellékvízrendszerek erősen tagoltak és számos — leg- többnyire időszakos jellegű — csermelyekből és erekből állanak.

Az alföldi peremvidéki dombok és halmok vizei is még részben a Dunába torkoilanak, ezek közül több ágra terjedő víznendtszere van a Gombás, Sződ—Rákos és Szilas patakoknak.

Az Ipolynak az Országhatár és a Lókos patak betorkolása közötti vízividékhez tartozó és a II. kategóriába sorolt mellékvízfolyásai és azok vízrendszere. (1—25)

Az Ipolynak az Országhatár és a Lókas patak betorkollása közötti vízvidékén öt olyan vízfolyást találunk, amelyhez többé-kevésbé kiterjedt mellékág és vizér-rendszer tartozik és így nagyobb területet behálózva többrendbeli helyi érdekeltséggel bírnak.

Ezen a területrészen a Karancs és a Cserhát északi oldalára jutó völgyekbe lefutó vizeket gyűjtik össze a Dobroda, (1) Ménes, (9) Szentlélek (13) Csitári, (8) és Feketevíz (30) patakok és mellékágaik.

Az egyes vízrendeszerek részletesebb ismertetését az alábbiak tartalmazzák.

A Dobroda patakon (1) a régi feljegyzésekből megáltapíthatólag az első céltudatos rendezési munkákat 1881. évben végezték Karancskeszi községig terjedőleg, mikoris mintegy 14 km hosszúságú mederszakasz rendezésével 2000 kh-nyi érdekeltségi terület került mentesítésre. A rendelkezés indoklása közt szerepel a vízfolyás jelentékeny hordalékszállítása, mely a befogadó völgyben állandó feliszapolódásokat okoz. Ezt követő- !eg 1901-ben a volt Besztercebányai Kultúrmér168