Balaton Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 3., 1965)
III. fejezet. Árvízmentesítés, árvízvédelem, folyók és tavak szabályozása
rendezési és lecsapolási munkák ellenére a mélyfekvésű öblözetekben túlnyomórészt csak rét-legelő művelés alakult ki. A társulat anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiépült töltések továbbfejlesztését, hanem csak a megsüllyedt töltésszakaszok fejelését és az árvizek által okozott gyakori töltésszakadások helyreállítását végezték el. A vízitársulatok államosítása után, 1951-ben a töltések egy részét a siófoki Árvízvédelmi és Folyamszabályozási Hivatal (a továbbiakban ÁFH) kezelésébe utalták. A siófoki AFH elkészítette a védvonalak fejlesztési tervét, mely az engedélyok- iratos vízszint felett 1,0 m-es koronamagassággal. 4,0 m-es koronaszélességgel és a vízszint magasságában 2,0 koronaszélességű mentett oldali padkával, és 1:1,5 hajlású rézsűvel kívánta a töltéseket kiépíteni. A munkát a Zala balparti töltésén meg is kezdték, földhiány miatt csökkentett méretekkel. A védvonal 1953-ban a Nyugatdunántúli Vízügyi Igazgatóság hatáskörébe került. Az igazgatóság tanulmánytervet készíttetett a védvonal fejlesztésére, a védvonalakon végzett munka túlnyomó részét azonban még ma is a fenntartási jellegű munkálatok és a süllyedések miatt szükséges fejelések teszik ki. A társulat az öblözetek teljes védelmére, a töltéseket a mellékvízfolyások mellett is kiépítette hosszú szakaszokon. A védvonalak állami kezelésbe vétele alkalmával a Zala balparti töltését teljes egészében, a mellékvízfolyások töltéseinek pedig egy részét országos árvízvédelmi vonallá nyilvánították. A Zala balpartján a védvonal hossza 39 816 km, ebből a Zala mentén húzódik 27 056 km, a három visszatöltésezett mellékvízfolyás mentén pedig 12 760 km. A négy öblözetre tagozódó Zala balparti ártér 6027 ha és bár a legutóbbi években a szántóterületek szaporodtak, a terület túlnyomó részén ma is rét-, legelőművelés folyik. Lakott terület az öblözetekben nincs. A védvonal államosítása előtti árvizek lefolyásáról, kevés adatunk van, annyi azonban bizonyos, hogy csaknem minden árvíz töltésszakadásokat és elöntéseket okozott. Az államosítás utáni árvizek is gyakran okoztak elöntéseket, túlnyomórészt meghágás, kisebb részben pedig a töltés átázása okozta megcsúszás miatt. Bár a töltések magja erősen tőzeges, az évek folyamán ásványi anyagokból fedőréteg alakult ki rajtuk, a fenntartási és jókarba helyezési munkák, és a rövid tartamú árvizek egyre ritkábban okoznak veszélyes átázást. A tőzeges altalaj talaj törésre veszélytelen, a töltések folytonos süllyedése miatt állandóan tömörödik. sőt a besüllyedt töltéstest mint vízzáró függöny működik az altalajban. A társulat árvízvédelmi szervezete néhány gátőrből és műszaki alkalmazottból áloltt. A teljes Zala menti védelmi vonal egy árvédelmi szakaszt alkot, melynek egy részét a balparti töltések képezik. A központi védelem vezetőség Szombathelyen székel. A szakaszvédelem központja Zala- apáti. Az itt tárgyalt balparti védvonalon, két gátőrtelep van. 1.22 A BALATON SZABÁLYOZÁSÁNAK MŰLTJA, ÉS JELENE A Balaton vízszintjének szabályozására már a rómaiak is végeztek mérnöki munkálatokat, de létesítményeik az idők folyamán elpusztultak. A XIX. század elején ismét felmerült a gondolata a Balaton szabályozásának, amelyen a tómenti nádasok és a tó egyrészének lecsapolását értették. 1858-ban, amikor megépült a Balaton déli partján a vasúti vonal, a Déli Vaspálya Társaság is biztosítani akarta vasúti vonalát a Balaton magas vize ellen. A Balaton vízállása a szabályozás előtt, kb. 103,50 m Af. és 106.30 m Af. között ingadozott. A magas víz mezőgazdasági területeket öntött el, az alacsony csökkentette a nádtermelést és nehezítette a hajózást. Az 1862-ban megállapított Balaton-szabályozási program szerint a szabályozás célja: a) a Balaton és a Sió menti mocsarak kiszárítása, b) a vasúti töltések megvédése, c) a Duna—Balaton-i víziút létesítése. E program alapján 1863-ban Siófokon leeresztő fazsilip, és 1864-ben hajókikötő épült. A zsilipen mintegy 18 m’/s vízmennyiséget lehetett leengedni, de a Sió csatorna csak 6—7 m3/s-t emésztett. E zsilip és a Sió csatorna állapota tehát csak kismértékű víszintszabályozást tett lehetővé és nem felelhetett meg a hozzáfűzött reményeknek. Eredetileg arra törekedtek, hogy a balatoni vízállás soha ne haladja meg a ..0” vízszintet (kereken 104 m A. f.). 1863. után azonban, amikor száraz évek következtek és a Balaton vízszintje leszállt, az alacsony vízállás miatti panaszok eredményeként, 1868-ban módosították a kezelési szabályzatot úgy, hogv minden május elsején a „0” víz felett egy láb (0,32 ml magas vízállást kell tartani, a nyári víz- szükséglet fedezésére. Ezt sem lehetet azonban betartani és még kevésbé kielégíteni az érdekeltek ellentétes igényei miatt. 1888-ban ezért új szabályzatot alkottak, amely a Balaton vízjátékát 30 cm-re kívánta korlátozni, de nem volt betartható. Az akkori Sió-zsilip és a Siómeder állapota alapján ugyanis a Balaton vízjátékát (eltekintve a szél által okozott vízszintváltozá- sektólj nem lehetett kb. 1,5 m-nél szűkebbre korlátozni. Az érdekeltek felé való tetszetősségen kívül, előnye volt ennek az utasításnak, hogy közepes években általában alacsonyan tartotta a Balaton vízszintjét. Röviddel azután a fazsilip annyira tönkrement, hogy zárt állapotban is kb. annyi víz folyt rajta keresztül, amennyit a Sió-meder elbírt. 1891-ben nyolcnyílású, 50 m3/s vízmennyiség lebocsátására alkalmas új betonzsilip készült, amely 1947-ig volt üzemben. A Balaton vízszintjének megkívánt szabályozását azonban az új zsilip sem tette lehetővé, mert a víz lebocsátására a Sió medre kis emésztőképességű volt és ez maradt mértékadó. A Balaton vízszintszabályozása érdekében tehát a Sió-meder bővíté102