Balaton Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 3., 1965)

III. fejezet. Árvízmentesítés, árvízvédelem, folyók és tavak szabályozása

sere is szükség volt. Ez az első világháború után 1934-ig olyan mértékig készült el és azzal a cél­lal, hogy a Sión mindig lehessen engedni 50 m3/s vízmennyiséget. 1940-ben új zsilipkezelési szabály­zatot adtak ki, amely az egyes időpontokra két határértéket adott meg, amelyeken belül kellett maradnia a vizszintnek. A Balaton vízjátékának szélső határát +40 cm és +120 cm-ben szabták meg. Az 1940. utáni évek tapasztalatai azonban azt • mutatták, hogy a Sión nem lehet bármikor 50 m3/s vízmennyiséget leengedni. Emiatt 1958-ban új sza­bályzatot adtak ki, majd az ideiglenes szabályzat után 1960. januárjában megjelent a 45.151/1960. sz. végleges — most is érvényben levő — utasítás, amely a következő vízállás-határokat írta elő a hó­napok első napjára: január +0,45 — +0,65 Ш február +0,55 — +0,75 m március +0,60 — +0,80 m április +0,70 — +0,90 m május +0,80 — +1,00 m június +0,80 — +1,00 m július +0,75 — +0,95 m augusztus +0,65 — +0,85 m szeptember +0,50 — +0,70 m október +0,40 — +0,60 m december +0,40 — +0,60 m Ez a szabályzat az előzőtől csak abban tér el, hogy az előírt havi vízállás-határokat tágabbra nyitotta és ezzel növelte a szabályzat betartásának lehetőségét. A Balaton vízszintszabályozásának hosszú és is­mert múltjával szemben a partok szabályozásáról alig van adatunk. A századfordulón bekövetkezett gazdasági fejlő­dés a balatoni üdülést is fellendítette. Ezzel kap­csolatban a déli parton sok helyen kiirtották a ná­dast, ami a part rohamos elmosásához vezetett, s ez ellen egységes terv és irányítás nélkül külön­böző szelvényű és anyagú partvédőmű épült. Az első világháború miatt az építés is és a meglévők fenntartása is abbamaradt, és a part elmosása fo­kozódott. 1925. után a balatoni kikötők felügye­lősége irányításával ismét nagyobb mértékben megindult a partvédőművek építése. Épültek füg­gőleges és ferde homlokfelületű partfalak, továbbá kőhányásból és szádfalból álló partvédőművek és ezek különböző kombinációi. Ekkor alakult ki az elterjedt KND (Kaáli Nagy Dezső) típusú partvédőmű és már ekkor kísérletez­tek előregyártott elemekből álló vasbeton part­védőművel (Balatonalmádi). 1934 után kezdték meg az íves homlokfelületű partvédőművek építését. Ebben az időben merült fel először a balatoni sza­bályozási vonal kialakításának és hatósági intéz­kedéssel való rögzítésének gondolata. Ugyancsak ekkor épült az első jelentősebb társuláson alapuló partvédőmű Balatonfenyvesen. A második világ­háború a partvédőművek építését ismét visszave­tette. A háborús események következtében meg­rongálódott siófoki zsilip újjáépítése ekkor már nem látszott célszerűnek, és megépült a hajózsilip mellett az új leeresztőzsilip. Ezalatt azonban hosz- szabb ideig lehetetlen volt a Balatonból való víz- eresztés. Ennek következtében a balatoni vízállás rendkívülire nőtt, ami a partvédőművek súlyos megrongálódásához vezetett. A háború után a gaz­dasági élet fokozatos rendezésével újból megindult a régi partvédőművek helyreállítása és újak épí­tése. Ekkor alakítottak ki szádfalnélküli KND szel­vényt és alkalmaztak kőhányást. A balatoni part­védőművek fejlesztése érdekében országos terv- pályázatot írtak ki, amely sok érdekes elgondolást vetett fel. — Végeredményben a balatoni part­védőművek egységes típusainak kialakítása a kö­zeljövő egyik fontos feladata maradt. A két világháború között szabályozták a Zala fo­lyót. Az a hordalék, ami a szabályozás előtt a Zala nyílt árterületén rakódott le, a Balatonba került. Ezzel kapcsolatban felmerült a keszthelyi öböl gyors feliseapolódásának kérdése. A végzett méré­sek és számítások azonban kimutatták, hogy gyors feliszapolódásról nincs szó. Az első világháborút megelőző időkben a Balaton szabályozásával kapcsolatos teendőket három ille­tékes kultúrmérnöki hivatal végezte, majd a Bala­toni Kikötők Felügyelősége vette át a feladatokat és jó munkájával általános elismerést érdemelt ki. A felügyelőség 1948-ban a vízügyi szolgálat át­szervezésével megszűnt, és teendőit a székesfehér­vári Vízgazdálkodási Körzet siófoki szakaszmér­nöksége végezte tovább. A vízügyek átszervezésé­vel 1951-ben Siófok székhellyel önálló Árvízvédel­mi és Folyamszabályozási Hivatalt állítottak fel: azonban közvetlenül a vízügyek egyesítése előtt — 1953-ban — a balatoni kikötők ügyeit elválasztot­ták a többi balatoni vízügytől, s a KPM hatásköré­be utalták, s így a kikötőkkel kapcsolatos ügyek most sem tartoznak a vízügyi szolgálathoz. Az is­mét egyesített vízügyi szolgálatban a balatoni sza­bályozási ügyek a Székesfehérvári Vízügyi Igazga­tóság siófoki szakaszmérnökségének hatáskörébe kerültek. A szakaszmérnökséget 1960-ban teljes műszaki önállósággal működő kirendeltséggé (Ba­latoni Vízügyi Kirendeltség) szervezték át. 1.3 A fejlesztés szükségessége 1.31 ARVÍZMENTESÍTÉS ÉS ÁRVÍZVÉDELEM FEJLESZTÉSÉNEK SZÜKSÉGESSÉGE A Zala balparti védtöltések jelenlegi magassági és keresztmetszeti méretei nem elégségesek a na­gyobb árvizek kártétel nélküli levezetéséhez, mivel a töltések koronája a nagyabb árvizek szintje alatt van. E miatt a belvízrendezés sem épült ki megfe­lelően és a művelés túlnyomórészt gyenge eredmé­nyű, rét- legelőgazdálkodás maradt. Az öblözetek talaja azonban megfelelő vízrende­zés mellett kiválóan alkalmas belterjes mezőgazda- sági hasznosításra, elsősorban takarmánytermelés- re, amelyet a környék fejlett és mind jobban fejlő­dő állattenyésztése egyre inkább igényel. A fejlet­;03

Next

/
Oldalképek
Tartalom