Délnyugat-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve I. kötet (Országos Vízgazdálkodási Keretterv 2., 1965)

VI. fejezet. Öntözés

szakaszában nem öntözött területtel. Az öntözőrendszer maximális vízigényét az egyidejűleg öntözhető területnagyság figyelembevételével kell meghatározni.

1.2 A múlt és a jelen

A Délnyugat-Dunántúl Vízgazdálkodási Keretterve a Zala és a Mura vízrendszerét foglalja magába. Ezek a területek a zalai pannon vidékre esnek, 300 m Adria feletti magasságot meg nem haladó, rendkívül tagolt kisvízfolyásokkal behálózott dombvidék. A terület vízfolyásait, beleértve a Zalát is, az alacsony középvízhozamok jellemzik. Sík terület csak a Mura mentén és a Kerka völgyében található. A csapadék átlagosan 800—900 mm között változik.

Azok a területek, melyek a természeti adottságok miatt egyébként öntözésre alkalmasak, egyszersmind vizenyősek, így általában lecsapolásra szorulnak. Ez az oka annak, hogy 1945-ig öntözéssel itt nem próbálkoztak. A felszabadulás után és különösen a szocialista szektor kialakulásával egy- időben, 1951—53-as években jelentkezett öntözési igény. Ennek az igénynek azonban a termelők részéről üzemi megalapozottsága nem volt és csak az országos tervszámok teljesítése érdekében létesítettek öntözéseket. A létesítési költségeket teljes egészében állami hitelből fedezték és nem biztosították az optimális műszaki feltételeket, ami pedig ezeken a területeken különösen indokolt lett volna. Ezért a megépített telepeken az üzemelés nehézkessé vált és még a meglévő minimális öntözési kedv is hanyatlásnak indult. Ehhez járult a termelők rossz anyagi helyzete, a kevés munkaerő, továbbá az a tény, hogy sem megfelelő irányító szerv, sem hozzáértő szakemberek nem voltak. így lassan az összes telepen beszüntették az öntözés' üzemelését.

Az öntözések irányításában és üzemelésében problémaként jelentkezett az a tény is, hogy sem a természeti, sem a termelési feltételek nem tették lehetővé öntözőrendszerek és fürtök kialakítását és csak helyi vizekre települt 5—30 ha-as szétszórt öntözések létesültek.

Mivel az 1956-os ellenforradalom után az öntözéseket üzemelő termelőszövetkezetek feloszlottak, a létesítményeket elhanyagolták, sőt nagyon sok helyen megrongálták. A termelőszövetkezeteknél 1956—60-ig nem jelentkezett öntözési igény, amit még a csapadékos időjárással is lehet magyarázni.

Öntözési igény csak az állami gazdaságoknál jelentkezett. Az állami gazdaságok a felszabadulás utáni években közel 1150 ha, nagyrészt elhanyagolt dombhát létesítésű gyümölcsöst vettek át és kb. 2000 ha új gyümölcsöst telepítettek. E gyümölcsösöknél a permetvíz szállítása komoly nehézséget okozott és emellett felmerült még az öntözött gyümölcstermelés lehetősége is. A külföldi eredmények e problémák megoldása esetén a befektetések egész rövid időn belüli megtérülését valószínűsítették. Ezért — Üj Tóth László és Balogh Lajos tanulmányai alapján — több gyümölcsös öntözőtelep létesült. Ezeket az alábbiakban ismertetjük:

Az egervári gyümölcsösöntözés terüelte 155 ha. Az öntöző- és permetvizet élővízfolyás hiányában artézi kúttal próbálták biztosítani. Amikor ez a próbálkozás azonban meddő maradt, a dombos terep

nagyobb és legjobban erodált völgyeiben 3 völgyzárógátas tározót létesítettek, 10 ha területen ösz- szesen 131 000 m3 tározóképességgel. A víz kiemelését elektromotorral meghajtott szivattyúkkal végzik és 13 155 fm 250—125 mm 0 földbeépített csővezetékkel osztják szét a területen. A további szétosztás lyukasztott repülővezetékkel történik.

A zalaszentgróti gyümölcsösöntözés területe 92 ha. Az öntöző és permetvizet a Nádas patak völgyébe telepített emeltszintű halastavakból biztosították és a tározott vizet burkolt osztócsatomán át, szi- vomyák segítségével juttatták a gyümölcsöst behálózó barázdákba.

A jankapusztai gyümölcsösöntözés területe 103 ha. Az öntöző- és permetvíz a zala-somogyi határárokba épített duzzasztó segítségével, szivattyús vízkivétellel van biztosítva és a telep belső berendezése az egervárihoz hasonló.

Ezeken az öntözéseken kívül még több kisebb gyümölcsös, szántó, kert és rét-legelő öntözést létesítettek az állami gazdaságok.

A gyümölcsösöknél az öntözést általában elhanyagolták, a szárazabb években főleg a permetvíz biztosítását helyezték előtérbe, így az öntözésre kiépített műveket elhanyagolták és azok nagyrésze erősen megrongálódott.

1.3 Az öntözés fejlesztésének szükségessége

E területen a mezőgazdaság főiránya az állattenyésztés és ezen belül a szarvasmarha-állomány növelése. E célkitűzés megvalósításánál alapvetően szükséges a takarmánynövények termésátlagának fokozása. Ennek az intenzív gazdálkodásnak alapvető feltétele az öntözés fejlesztése.

E területeken a lecsapolás az elsődleges vízgazdálkodási feladat. Azonban a szárazabb időszakokban vízhiány léphet fel. Ezért a lecsapolt területeken feltétlenül gondoskodni kell az öntözés fejlesztéséről is.

Szükségessé válik egyes területeken az öntözés speciális módjainak alkalmazása is. A Kerka völgyében például a szabályozás miatt, a kávicsos altalajban bekövetkezett talajvízszint-süllyedés megakadályozására az öntözés szokott módjai helyett, a talajvíznívó megemelését kell megoldani.

Az öntözésnek a területen három főiránya van.

Legelső, hogy a fejlesztési feladatok megoldásával a takarmánytermelést helyenként meg lehet sokszorozni, általában az eddigi termésátlagok kétszeresével lehet számolni. Ez az állattenyésztés fejlesztését, illetve a nagyobb hús- és tej hozamok elérését teszi lehetővé.

Az öntözés fejlesztésének másik főiránya a gyümölcsösök öntözése. Az előzőleg ismertetett gyümölcsösök öntözésénél a gyakorlat azt mutatta, hogy az öntözött területek termésátlagai még a csapadékos időszakokban is jóval meghaladták a száraz viszonyok között folytatott gyümölcstermesztés termésátlagait. Száraz években pedig a termésátlagok az öntözés hatására megkétszereződtek, minőségben pedig ugrásszerű javulás mutatkozott.

E tények arra köteleznek, hogy az öntözési le168