Virrasztó, 1973 (3. évfolyam, 3-4. szám)
1973-04-01 / 4. szám
rul is és pedig úgy, hogy az eredeti német elnevezés alá írják fel a magyar elnevezést. Erre az írásbeli beadványra a városi tanács még választ sem adott, nemhogy annak eleget tett volna. Hogy ez így történt, azt pontosan tudom, mert a magyar bizottság elnöke, aki ezt a kérvényt személyesen nyújtotta be a városnál, édesapám, akkori szebeni pénzügyigazgató volt. Nem sokkal ezután azonban áthelyezték a városi parkban álló Schiller szobrot a Wiesengasse mellett fekvő «Wiesenplatz»-ra és azt «Schiller-Platz»-nak keresztelték át. Gondolom, ehhez nem kell különösebb kommentár. Hogy az iskolázás terén mily kemény volt a «szászok elnyomása» magyar részről, azt igen tanulságosan világítja meg Albert Hermann erdélyi szász író «Az erdélyi szászok iskolaszervezete a két világháború között» c. tanulmányában. Nem akarok erre bővebben visszatérni, hiszen lapunk ezévi első számában részletesen ismertettem e tanulmányt, csupán bevezető mondatát ismétlem meg: «Amíg Erdély Magyarországhoz tartozott, a szászok iskolaszervezete széleskörű autonómiának örvendett.» Ügy hiszem, ez elegendő, hiszen ezt nem én, hanem egy sokkal hivatottabb írja, aki maga is szász és aktív tanügyi ember volt. A hajdani öt evangélikus szász, németnyelvű gimnázium közül az egyik, a tradíció-dús Bruckenthal-gimnázium, Mária Terézia erdélyi gubernátora után elnevezeve, szebeni volt. Itt is, mint a többi szász középiskolában, oly «intenzív» volt a magyar nyelvoktatás, hogy az egyetemre került ifjak az első szemeszterekben csak nagyon nehezen, de inkább egyáltalán nem tudták az anyagot, — tisztán nyelvi nehézségek miatt, feldolgozni. Én természetesen a szebeni magyarnyelvű gimnázium tanulói között tanultam, de igen sok barátom volt a szász gimnáziumban is. Amikor aztán az egyetemre kerültünk, kérdéseimre, hogy szász évfolyamtársaim egyike-másika miért nem jelentkezett idejében a szigorlatokra, egyöntetűen azt a választ kaptam, persze németül, hiszen mindig németül beszélgettünk, ami viszont nekem szolgált előnyömre, hogy «jól tudod, hogy alig beszélünk magyarul, hogyan tudjuk akkor a büntetőjogot magyarul megtanulni?» A szász középiskolák felső osztályainak tanulói, a németországi diákokéhoz mindenben hasonló diáksapkákat, mellszalagokat és ünnepélyes alkalmakkor fekete bársony, zsinóros, német diákdolmányt, «Flaus»-t hordtak. Épp úgy gyakorolták a vívás mesterségét tompaélű német kardokkal, «Schlägerekkel», mint azok, éppúgy tartották sörpárbajaikat a fehér asztal mellett, mint azok és ugyanolyan szabályokat követtek ,mint a német diákok. Az összetartás és fegyelem mintaszerű volt közöttük. Mindez tanáraik felügyelete alatt és az iskolaigazgatóság kedvezése mellett történt. Ilyen diákegyesülete, ahogyan ők nevezték «coetus»-a minden szász középiskolának, tanító képzőnek, stb. volt. Egy-egy város minden szász iskolája évenkint 15
