Virrasztó, 1973 (3. évfolyam, 3-4. szám)

1973-04-01 / 4. szám

Annak a pár vármegyei «diszmagyamak» persze kellett németül és románul is tudnia, mert hogyan tudott volna különben a lakossággal és feletteseivel érintkezni? De ez rendjén is volt, ezt senki sem nehézményezte, nem úgy mint a szászok, akik nemes felháborodással panaszolták, hogy «magyarisch» is meg kellene tanulniok. Ebben a helyzetben a háború alatt némi változás állott be, amikor is a szász intellektüelek magyar ezrdekben szogálván belátták, hogy a magyar baj társaik nem is olyan vad soviniszták és alig törődnek valamit azzal, hogy milyen náció a másik, hiszen nekik is viszont meg kellett tanulniok a német vezényszavakat és szolgálati nyelvet. E háborúnak ránk nézve szerencsés kimenetele esetén bizonyos lassú nivellálódás állhatott volna be ezen a téren, legalább is erre mutattak a jelek.

A városoknál és községeknél még «erősebb» volt a «magyar elnyomás.» Nagyszeben város közigazgatásában egyetlen egy magyar tisztviselő sem volt. A városi tisztviselők még akkor sem beszéltek magyarul, ha tudtak, még a városi rendőrtisztek és legénység sem. Egyedül a polgármester beszélt jól-rosszul magyarul, ha már nem tudott ezelől kitérni. Az csak természetes volt, hogy az utcanevek és egyéb nyilvános felírások csak németül voltak feltüntetve. Jellemző erre és az akkori idők szellemére a következő epizód: Az 1848/49-es szabadságharc idején Petőfi, mint Bem szárnysegéde, Szeben elfoglalásakor pár napig szintén e városban időzött. A házat, amelyben el volt szállásolva, a szebeni magyarság 1910 nyarán emléktáblával akarta megörökíteni és ez alkalomra nagyobb szabású emlékünnepélyt rendezett. Különböző kormány és egyéb küldöttségek (a Petőfi Társaság, Akadémia, Közoktatásügyi Minisztérium stb. képviseltette magát) a Nemzeti Színház és a Zeneakadémia művészei bevonásával többek között Jászai Mari szavalta az «Egy gondolat bánt engemet» örökszép Petőfi verset) a városi színházban matiné volt és az emléktábla leleplezésén jelen voltak a város és vármegye küldöttségei is, mert nem tehettek másként. Sőt az evangélikus szász főgimnázium magasabb osztályai velünk együtt, az állami magyarnyelvű gimnázium tanulóival, sorfalat állottak. A hivatalos magyar szónoklatok mellett szász részről fenti gimnázium igazgatója mondott németül igen szép beszédet, amelyben kiemelte, hogy Petőfi nemcsak a magyaroké, hanem mint költői hérosz az egész művelt világé és így az övéké is. Mindez igen szépen és felemelően folyt le és biztató jelnek mutatkozott a jövőbeni magyar—szász megértés javulására.

Az ünnepség elmúltával a rendező bizottság kéréssel fordult a városi tanácshoz, hogy nevezzék el azt az utcát, amelynek egyik házán most már Petőfi emléktálba volt elhelyezve, Petőfi utcának, hisz ennek az utcának a neve úgyis semmitmondó volt, tekintve, hogy «Wiesengasse»-nak, Rét utcának hívták. Ugyanekkor azt is kérte Nagyszeben magyarsága, hogy az utcaneveket írják ki magya14