Virrasztó, 1972 (2. évfolyam, 4. szám, 3. évfolyam, 1-2. szám)

1972-09-01 / 1. szám

lettsége ellenére a «nagy győzelem» következtében ma nemcsak politikai, katonai és gazdasági, hanem teljes erkölcsi és szellemi csőd szélén tántorog. Maga az amerikai társadalom is a túlhajtott sex és kábítószer-őrület és a fehér és fekete fajok között mesterségesen szított ellentétek következtében halálosan beteg. Az élet minden téren lassan, de biztosan anarchiába fullad. Jól látja ezt maga Nixon elnök is, hiszen 1971. július 6-án többek között ezt mondotta: «Az Egyesült Államok közeledik a dekadenciának és romlásnak ahhoz a periódusához, amely megsemmisítette a görög és a római birodalmat... Ezek a letűnt civilizációk elvesztették élniakarásukat, az akaratot a fejlődésre és a hanyatlás áldozatává lettek, amely elpusztítja a civilizációt — ez a hanyatlás van most rajtunk».4 De azt is tudja, hogy az egész világ amerikaellenes hangulata, a Szovjet Unió egyre növekvő nukleáris és katonai fölénye és az amerikai társadalom belső rothadtsága kihívhatja a III. világháborút, amit jelen körülmények között Amerika könnyen el is veszíthet.

Éppen ezért újkeletű «keleti» politikájával, amit sajnálatos módon a Vatikán jelenlegi szlávbarát, a kommunista államokkal egyezkedő «keleti» politikája is támogat, a «világbéke» megóvásának örve alatt minden áron időt akar nyerni Amerika talpraállítására és az amerika társadalom meggyógyítására. Ezért zarándokol el Peking és Moszkva vörös diktátoraihoz, ezért megy volt szövetségesei és ellenségei vezetőinek félúton elébe, akik Amerika segítsége nélkül a II. világháborúval rájuk szakadt nyomorban és belső meghasonlásbán sínylődnének még ma is. De bármilyen bántó is Amerika elnökének ily nagyfokú megalázkodása, Amerika jövője szempontjából olyan égetően szükséges időnyerésért sokkal nagyobb árat kell fizetnie; a hangzatos «világbéke» nevében Amerikának egyoldalúan biztosítania kell a világnak Jaltában és Jalta után, de Jalta szellemében rögzített jelenlegi status quo-ját, ami egyenlő százmilliók rabságának meghosszabbításával és ősi kultúrnépek — köztük a magyarnak is — terveszerű irtásának hallgatólagos elismerésével, megtörésével. És teszi ezt annak ellenére, hogy a Szovjet Unió máris felrúgta az ázsiai status quo-t, amikor Indiával egyik napról a másikra felszabadíttatta és önállósíttatta — s tegyük mindjárt hozzá, a jelen esetben jogosan — Kelet-Pakisztánt.

Ez azonban még mind nem elég, mert Amerikának fejlett technikájával és gyáriparával öngyilkos módon hathatós segítséget kell nyújtania a Szovjet Unió és Vörös Kína iparának fejlesztéséhez, hadi gépezetének felerősítéséhez. Egy szóval Nixon elnök jelenlegi, máris baljóslatokkal terhes «keleti» politikája révén még tragikusabb és végzetesebb jövő vár az egész világra és népeire, mint amivel Versailles-ben Wilson, Jaltában pedig Roosevelt ajándékozta meg. Ez a mások bőrére való, önző politizálás talán amerikai szem4