Virrasztó, 1970 (1. évfolyam, 1-3. szám)

1970-04-04 / 1. szám

A békedelegáció elnökévé Pasicsot nevezték ki s dr. Trumbics, mint külügyminiszter a békedelegációban csak a második helyet töltötte be. A «délszláv egység» dokumentálására a békedelegáció harmadik fődelegátusa a szlovén dr. Ivan Zolger egyetemi tanár lett. A szerb túlsúlyt Milenko Vesnics, Szerbia párizsi követének jelenléte biztosította.

Lederer alapos dokumentációval alátámasztott beszámolójából kiderül, hogy Pasics-Trumbics képviselte elvi ellentét már a békedelegáció első ülésén jelentkezett s nap mint nap újabb bonyodalmakra vezetett s a delegáció döntéseinek zömét vagy Trumbics leszavazásával, vagy pedig a szerbek uralta központi kormányra hárítva hozta meg. Trumbics dr. tisztában volt helyzete fonák voltával, többször foglalkozott a lemondás gondolatával, végül mindig remélte, hogy a határok megvonása után, a viszonyok rendeződésével majd sikerül a maga elgondolásait érvényre juttatni.

Lederer könyve döntő bizonyíték amellett, hogy a nagyszerb gondolat már Párizsban ellenzékbe szorította a délszláv beállítottságú horvát vezetőket s így az új állam politikai vezetése már Párizsban elvetette annak az akút államválságnak a magvát, amely 1941-ben Jugoszlávia felbomlásához vezetett.

*

Lederer könyvének e legfőbb értéke mellett rá kell mutatnunk a könyv hiányosságaira és tévedéseire is. Elsősorban Jugoszlávia északi határainak kérdése szempontjából. Lederer könyvének főcélja a jugoszláv békedelegáció tevékenységének és Jugoszlávia határai kialakulásának leírása. A szerző nem kívánt kritikát gyakorolni a jugoszláv békedelegáció határigényeivel szemben, nem kutatta azok jogosságát, vagy túlzott voltát. Ennek ellenére nem tud érdektelen maradni. Nem tudja magát kivonni származása befolyásától s szemmel láthatóan rokonszenvezik a békedelegáció maximális igényeivel. Kitűnik ez már könyve borítólapjáról. A borítólap térképén ugyanis pirossal emeli ki azokat a területeket, melyeket Jugoszlávia a békekonferencián nem kapott meg s így azt a látszatot kelti az olvasóiban, mielőtt azok még könyvét kinyitották volna, hogy Jugoszláviát az 1919—20-as békekonferencián kisemmizték. Holott, ha feltüntette volna Jugoszlávia magvául szolgáló 1914-es Szerbiát s beárnyékolta volna azokat a területeket, melyeket Jugoszlávia a békekonferencián kapott, akkor nyomban érzékelhető lett volna, hogy a ki nem elégített területi igények csupán egy kis töredékét képezik annak a területnek, melyet Jugoszlávia megkapott. (1)

Ez a rokonszenve a jugoszláv igényekkel szemben magában a könyvben is megnyilvánul, amikor a Magyarországgal szemben felvetett területi igények indokolásául csupán a jugoszláv békedelegáció «szakértőinek» a békekonferencia idején írt és Párisban megjelentetett propagandisztikus pamf le tjeire, vagy még a cári Orosz-30