Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 3. szám
Igazi nagyság G. Friedrich Händel nagy művei fölé rendszerint ezt írta: „Soli Deo Gloria!” azaz „Egyedül Istené a dicsőség!”. Amikor érezte, hogy halála közeledik, szolgájának a 91. zsoltárt kellett neki felolvasni, az Újszövetségből pedig az első Korintusi levél 15. fejezetét. Händel ezek után ezt mondta: „Ez szép volt! O, ez az az eledel, amely felüdít!” Mikor hűséges szolgája megjegyezte, hogy a mester már annyit énekelt Isten dicsőségéről, hogy a mennyben ezért bizonyára előkelő helyet fog kapni, a haldokló csendesen így válaszolt: „O, ha én a menny valamelyik sarkában csak egy szerény helyet kaphatok, és a távolból Isten szépségét és nagyságát szemlélhetem, azért nagyon hálás leszek!” Friedrich Wilhelm, porosz király, halála előtt így rendelkezett: „Temetésemen az életemről, tetteimről, személyemről és sikereimről egy szó se essék, de a nép tudja meg, hogy én tiltottam meg az ilyen beszédeket, és tegyék hozzá, hogy mint szegény és nagy bűnös halok meg, aki viszont üdvözítő Istenénél kegyelmet keresett és talált.” Eva Tiele-Winkler, számtalan árva és otthontalan szerető szívű anyja, a kíváncsiskodó kérdéseket egyszer így utasította vissza: „Nincs bennem semmi különös!” Amikor a Blankenburgi Konferencián felkérték, hogy ő is szóljon valamit, akkor bizonyságtétele csak ennyiből állt: „Bennem és az életemben a világon semmi nincs, csak amit Krisztustól kaptam, annak van értéke s az a szeretetre méltó!” E szavak után csendben elhagyta a szónoki emelvényt. Ez valódi nagyság! zengett a zsoltáréneklés. A fiatal keresztyénség életét betöltötte a Zsoltárok könyve. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy Jézus Krisztus a zsoltárok szavával az ajkán halt meg a kereszten. Ha egy keresztyén gyülekezetből kihalnak a zsoltárok, felbecsülhetetlen kincset veszített el, de ha újra felélednek, olyan erők áradnak el benne, amelyről nem is álmodott. D. B. Ne veszélyeztessük magunkat A pillaui kikötőgát közelében a parton figyelmeztető tábla állt: „Ezen a helyen fürödni életveszélyes!” Miért? Azért, mert a nyílt tengeren áramlatok vannak. Ezek az áramlatok az egész partvidéknek a mentén különösen veszélyesek. Ott egyszerűen „nyavalyának” nevezik őket. A tapasztalt hajósok és halászok nagyon jól ismerik ezeket a „nyavalyákat”, amelyek többnyire északkeleti viharok után szoktak fellépni, és ilyen napokon nem hagyják el a kikötőt. „Itt a nyavalya” - mondták ilyenkor. Legveszélyesebb a pillaui kikötőgát medencéjében volt ez a „nyavalya”, ezért tették oda a figyelmeztető táblát. Vasárnap van, szép meleg idő. Sok más kirándulóval együtt két fiatal lány is érkezik Königsbergből. Látják a táblát, de - kacagnak rajta. Mind a ketten „halálfejes úszók”, tehát őket nem fenyegeti semmiféle veszedelem. Pontosan itt akarnak fürödni. Rövid idő múlva hangos jókedvvel ugranak a vízbe - amint a fiatal lányok szoktak -, és ujjongva úsznak kifelé. De mi ez? Egyikük segítségért kiabál! A vízbefúló segélykiáltása mindig borzasztó. A másik leány sietve hozzáúszik, de a segélytkérő belekapaszkodik. Vízi mentők nincsenek a közelben, mert itt tilos fürödni. Még néhányszor felhangzik a fájdalmas segélykiáltás, azután minden csendes. Mind a két lány megtalálta a sírját. Belekerültek a veszélyes örvénybe, fiatalos könynyelműségükért életükkel fizettek. Isten is állított figyelmeztető táblákat. Ilyen a Tízparancsolat is. Sokan megvetik Isten parancsolatait, sokan nevetnek rajtuk. Mások be akarják bizonyítani, hogy megvannak parancsolatok nélkül is. De senki sem mehet el büntetlenül Isten figyelmeztető táblái mellett. Isten parancsolatai ellen cselekedni bűn, a bűn pedig az ember veszte. 71
