Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 3. szám
„Eladtam telkemet a kábítószernek” „Nézz le, nézz le az ópium utcájába, mielőtt végigmész rajta és rossz társaságba keveredsz William S. Burroughs Nem érdekelt az élet. Alig születik meg az ember és már meg is hal, így hát nem is törődtem azzal, mi történik velem. Janis Joplin mondta egyszer: „Élj gyorsan, szeress hevesen, halj meg fiatalon!” Ez a kijelentés lett életem vezérfonala. Fordítva is igaz volt: életem egyre jobban hasonlított ehhez a tanácshoz. Nem fogadtam el senkit magam fölött, még az anyámat sem. „No future” - nincs jövő! Akkor miért dolgozzak? Semminek sem láttam értelmét. Ritkán éreztem magam jól, ritkán éreztem, hogy szeretnek. Sokszor gondoltam, hogy elnyomnak és nem értenek meg. Ezért a hentesmesterség kitanulását is hamar abbahagytam. Éppen abban az időben lettek híresek a Rolling Stones-ék. Dalaik, mondanivalójuk szívemben termékeny talajra találtak. Utamat, vagy az élet értelmét a huligánok, beatnikek és a zsákutcába került emberek között kerestem. Érdekesnek találtam a társadalom kivetettjeivel beszélgetni. Megragadott a szex, a kábítószer és a rock and roll, mégis magányos voltam. A szeretet utáni vágyat pedig elnyomta a marihuana és a hasis. A napok értelmetlenül, értelem nélkül teltek. „Szabad vagyok” - állapítottam meg és nem vettem észre, milyen kötelékek tartanak rabságban. Az utcákon a tömeg békét követelt, és szívem is békességre vágyott. Mégsem találtam meg és még mélyebbre csúsztam a kábítószerélvezetben. „Ha reggel beveszed az adagodat, az egész nap barátod lesz!" Ez a rózsaszín szemüveg világa volt számomra, ahol minden más olyan sötét és kilátástalan. Miért szokik rá az ember a kábítószerre? Nem úgy megy, hogy egy reggel felébred és elhatározza. Mindig jobban belekeveredtem a kábítószerélvezetbe. Speedet, marihuánát, hasist, hallucinációt előidéző szereket szedtem, például LSD-t, STP-t, meszkalint és pszilocibint. Később pedig morfiumot, polamidont, jetrint és kokaint. Egy reggel arra ébredtem, hogy testemben nagy vágyat éreztem utána. Elvonókúrás tünetek léptek fel. Attól kezdve naponta kellett pénz újabb adagra. Egyik hónap, egyik év telt a másik után. Végigsiettem az utcákon, autókat törtem fel, bementem lopni az áruházakba és hamisított hasist és LSD-t árultam. Recepteket is hamisítottam vagy loptam, gyógyszertárakba törtem be. Sok kávéház WC-jét ismertem, hiszen ott fecskendeztem magamba az újabb adagot. Egy reggel súlyos elvonókúra tünetekkel ébredtem, és nem tudtam semmit magamba fecskendezni. A közösségünkben kifogyott minden szer... Rettenetes reménytelenségbe zuhantunk. Kábítószer nélkül nincs remény! Olyan fájdalmaim voltak, mintha egész testem egy nagy fájdalom lenne. Ide-oda dobáltam magam ágyamon, vonaglottam, szemem könynyezett. Ekkor csengettek. Egy junky állt az ajtó előtt és morfiumot hozott. De csak barátnőmnek adott egy adagot, engem meg otthagyott. Ekkor felpattantam, kitéptem kezéből a fecskendőt, felgyűrtem az ingujjamat és beadtam magamnak a hőn óhajtott adagot. Micsoda megkönnyebülés volt, amikor megszabadultam a kábítószerhiánytól. A méreg átáramlott testemen. A fájdalom megszűnt, mintha a kábítószer mindent meg tudott volna adni nekem. Életemet akkoriban a betörés, a züllött életmód, és az érzéki vágyak töltötték be; a szabadság, a börtön és a pszichiátria között folyt. Mindig újra kezdtem, de aztán újra befejeztem. Ez a körforgás időnként pszichiátriai kezelésre kényszerített, ami után terápia következett. A terápiák mindig egyformák voltak: munka és más semmi. Az embernek tető volt a feje fölött, és a kijáratnál már meg is vette az újabb adag hasist. Micsoda szabadság, micsoda hazugság! A kábítószerek egyre mélyebbre juttattak. Igen, siettem a pokol felé. Egyre gyakrabban utaztam Amszterdamba, néhány évig ott is éltem. Már csak magammal törődtem. Csak kapni akartam, adni nem. Amszterdam, a junkyk Mekkája. Ott álltam az utcán, szívemben nagy magányosság és az az életfilozófia, hogy tedd tönkre, ami 72
