Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 1. szám
Hát eltemettük? Lapozgatjuk a Bibliánkat, mint érdekes régi albumot, s rácsodálkozunk a feltáruló Krisztus-képekre: itt ilyen, ott olyan, amott megint új fényben tündökölt az Úr; merész tanító egy helyen, csodatevő hős emitt, az egyik lapon alázatos, a másikon korbácsot fonó; farizeusokat szégyenítő éle, farizeusoktól szenvedett halál - sokféle kép van itt. De jó volna ma!- ötlik eszünkbe. De kár, hogy ma nem!- sajdul meg szívünk. Igen. Fényképet nézegetünk. Régen élt hősök képei fölött mélázik el így néha az ember, akikről már nem tud más, csak az emlékezet - meg az album. Hát eltemettük Őt is, velük együtt? A hét első napja már nem érdekel? Krisztus jelenvaló csodái hozzánk nem érnek el?! Dobos Péter Isten nem akarja, hogy az ember félelemmel és rettegve tekintsen a jövőbe. Megteremtette az utat, amely kivezet a jövőtől való félelemből és bizonytalanságból, amikor minden emberért odaadta szeretett Fiát a Golgotán. Ezt a mentőhorgonyt hitben mindenki megragadhatja, hogy ott legyen majd, amikor Jézus Krisztus a Gyülekezetét elviszi az atyai házba. A többiek számára azonban rettenetes lesz az élő Isten kezébe esni. A döntés kizárólag az emberen múlik. Isten mindent megtett, ami rajta állt, hiszen odaadta a számára legdrágábbat: a Fiát. Csakhogy az embernek akarnia és jönnie kell, mint a tékozló fiúnak, és azt mondania: „Atyám, vétkeztem.” Akkor már most Isten gyermekévé lesz és biztonságban van, örömmel várhatja az elragadtatás nagy eseményét. Boldogan reménykedhet, nem kell aggódnia a jövő felől. El van rejtve abban, aki a jövőt erős kezében tartja. Ezen a világon a hívők az igazi realisták, mert számolnak a jövendővel. Az Úr Jézus visszajövetele már nincs messze. A jövendő láthatárán világos és sötét sugarak rajzolódnak ki. A hívő ember egész gondolkodásmódjának és minden cselekedetének erre a pillanatra kell irányulnia. Ami földi, mind elmúlik; csak az marad meg, aminek értéke örök. A hívő ember ebben a világban él ugyan, de nem ebből a világból való. Itt e földön idegen és zarándok csupán, útban az atyai ház felé. Mint vágyakozó, várakozó és reménykedő embernek nincs itt polgárjoga. Mennyei állampolgár, ahonnét a visszajövő Urat várja. Várakozó életnek kell jellemeznie a hívőt, telve örömmel és bizakodással, ugyanakkor azonban világosság és tanúbizonyság is mindazok számára, akik még nem tudnak örülni Jézus Krisztus visszajövetelének. A világ erre a fejét rázza.Nem tud mit kezdeni a közelgő jelentős eseménnyel, mivel nem hisz benne. A hívő ember szeme azonban tudja, hogy mindez igazság és valóság. A hívő ember idegen itt a földön azok között, akiknek nincsen reménységük. De hálás és boldog szívvel vallhatja: Bár emberek sokszor nem értenek itt, S nincs hű barát egy sem velem, Ha Jézusom látom, él bennem a hit, Hogy nem leszek ott idegen. 6
