Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 2. szám
Abba, Atyánk! „Abba, Atyám!” - imádkozott az Úr Jézus, amikor még a földön járt. Az Atyának ez a megszólítása az Ő szájából származik. Valahányszor csak Jézus imádkozott: „Atyám, dicsőítsd meg a nevedet. Atyám, köszönöm hogy meghallgattál. Atyám, ments meg engem ettől az órától” - sőt még akkor is, amikor tanítványainak a „Miatyánk”-ot tanította - mindig ilyen bizalmas, gyermeki módon hangzott a megszólítás: „Abba!” Földi életéből az első ismert mondata is az Atyáról szól: „Avagy nem tudjátok-e, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, amelyek az én Atyámnak dolgai?” (Lk 2,49). Utolsó szavával is az Atyához kiáltott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én szellememet” (Lk 23,46). A tanítványok számára teljesen új volt az a mód, ahogyan az Úr Jézus az Atyával beszélt. Az Ószövetségben Isten Atya-neve inkább az egész nép vonatkozásában jelenik meg: „...Te vagy a mi atyánk”; „Uram, atyánk vagy te mégis!”; „Mert atyja vagyok Izráelnek: Efraim az elsőszülöttem” (Ézs 63,16; 64,7; Jer.31,9). Az Úr Jézus számunkra is Atyának jelentette ki Istent. Szeretett Atyját meg akarja velünk osztani. Ezért töltötte ki szívünkbe szellemét, ugyanazt a Szellemet, hogy mi is „Atyát” mondhassunk. „Mert nem a szolgaság szellemét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság szellemét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, Atyánk!” (Róm 8,15). Szinte hihetetlen, hogy Istent Atyámnak szólíthatom! Az újonnan születés által az ő gyermeke lettem, és most közelebb állok hozzá, mint a végtelen világmindenség. Szólhatok hozzá, kinyújthatom feléje a kezemet. Ő pedig meghallgat, és lát engem. Közvetlen kapcsolatom lehet vele, közbülső fórum nélkül. A gyermeke vagyok, és most már örökre az is maradok. Ezzel a közvetlen kapcsolattal Jézus Krisztus ajándékozott meg (Mt 6,6.9-13; Gál 4,6; Ef 3,14-15). „Abba, Atyánk!” Ebben a valóságban élünk? „Lássátok, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk” (ÍJn 3,1). Az Úr Jézus egészen Atyjának élt, sokszor beszélt vele, annyira fontos volt számára az Atya közelsége. Már tizenkét éves korában is az volt számára a legfontosabb, hogy Atyjánál legyen: „Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem?” (Lk 2,49). Atyám, ott akarok lenni én is, ahol Te vagy, egyetlen órára sem akarok elszakadni tőled, egyetlen pillanatra sem akarok eltávolodni akaratodtól. Az Úr Jézus sohasem érezte magát egyedül! „íme, eljön az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába, és engem egyedül hagytok: de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van” (Jn 16,32; 8,29). Az Atya velem van, és ez a tudat még a sötét helyzeteket is világossá teszi (Ézs 41,10.17; Zsolt 37,39-40). Jézus Krisztus az Atya szeretetében élt, és ez a szeretet soha nem változik: „Az Atya szereti a Fiút, és kezébe adott mindent” (Jn 3,35; 5,20; 10,17). Jézus megmutatta nekünk az Atyát, és Ő mondja: „Maga az Atya szeret titeket” (Jn 15,9; 2Tesz 2,16- 17; 3,5; Júd 20-21). Az a tudat, hogy valaki szeret, örömmel tölt el, és biztonságérzetet ad. Attól a tudattól, hogy valaki szeret, bátrak és áldozatra készek leszünk. Az Atya szeretete ellensúlyozza a gyűlöletet, a rágalmakat, az üldöztetést. Tőled, Atyám, szívem hálával és bizalommal fogad minden örömet, bajt, jót és fájdalmat, tőled, aki csak szeretni tudsz. Csak te, aki mindent tudsz, csak te tudod, hogy mi hasznos nekem, csak te látod, hogy minden szenvedés javamra válik az örökkévalóságban (Jób 1,13-21; Róma 8,16-18.28)! „Abba, Atyám! ” Az Úr Jézus szoros közösségben él az Atyával, és mindent megoszt vele. Legkedvesebb szava: Atyám. „Én az Atyától jöttem, és eljöttem a világba, de
