Vetés és Aratás, 1988 (26. évfolyam, 1-4. szám)
1988 / 4. szám
A hálaadásra nagy szüksége van a hívő embernek, mert az aggodalmaskodást csak az tudja kiszorítani a szívünkből. Nemcsak a jóért lehet hálát adni, hanem mindenért? Igen! Bármennyire elfogadhatatlannak tűnik is ez a szemünkben. A hívő ember tudja, hogy szerető édesatyja az Isten, és Ő csak azt engedi megtörténni gyermekeivel, amire azoknak szüksége van. Nem könnyű minden körülmény között hálát adni, de aki ezt megtanulja, nagy nyereségre tesz szert. Megéri! Még egy, talán apróságnak tűnő dologra hívom fel a figyelmet. A legtöbb fordítás a 19. verset így adja vissza: „mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és szellemi énekeket”. A görög szövegben azonban nem arról van szó, hogy egymásnak, hanem „szólva önmagátokhoz...”, ahogy ezt helyesen fordította Komjáthy Benedek (1533): „zolván timagatoknak”. Amikor elmegyek valakit meglátogatni, akkor nem zsoltárokat kezdek el neki énekelni, hanem meghallgatom problémáit, és ha a szívem Isten dicséretével, Igéjével telt meg korábban, valódi vigasztalást, bátorítást, útmutatást tudok adni a rászorulónak. Ha a bor csak a pincében van, és nem iszom meg, soha nem leszek részeg. Ha a szívemben nincs hely annak befogadására, amivel a Szent Szellem meg akar tölteni, akkor sivár, kiaszott lesz a hívő életem. A töl tekezéshez azonban időre is szükség van. Mi inkább szeretünk ezernyi dologgal foglalkozni, mint egy órát csendben eltölteni az Úr jelenlétében. Ezt a csodálatos lehetőséget a modern Európa a Távol-Kelet világába utalta át, megfosztva magát a középkorban még gyakorolt egészséges keresztyén misztikától, csendtől, hallgatástól, meditálástól. A rohanó élet, az állandó zaj, ami szüntelenül árad az ember felé a rádióból, magnóból, tv-ből, otthon és az utcán egyaránt, száműzte a 19-20. vers lehetőségeinek megélését. Nagy kár! Az alázatosságot és a szelídséget (4,2), amivel a levél első három fejezetében található tant díszíthetjük, az 5,21. versben így foglalja össze az apostol: „Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében!” Már az első szó is felborzolja az uralkodni, parancsolgatni szerető ember kedélyét. Az itt szereplő görög szó, гототаоосо (h)üpotasszó, pedig többet foglal magába a puszta engedelmességnél. A Károli fordítás négy görög igére használta fel az engedelmeskedni szót. Ebből kettő az alapvető. Az egyik a újraxxoűcű (h)üpakoüó, ami a „hall” szógyökből származik, megtoldva az „alatt” előraggal. Olyan személyre vonatkozik, aki nemcsak hallja a felszólítást vagy parancsot, hanem gondosan figyel rá és megteszi, tehát engedelmeskedik, szótfogad. Az Efézusi levélben csak a 6. rész 1. és 5. verseiben fordul elő. A másik az 5,21-ben található гитотаоаю hüpotasszó, a „helyezni” gyökből, szintén az „alatt”, „alá” előraggal együtt. Szó szerint: alá-helyezni magát teljesen a másiknak, amit az alárendelni szóval adhatunk vissza. Ez az Efézusi levélben az 1,21-ben, az 5,21. (22.) és 24. versekben található. Mit jelent számomra ez a felszólítás, hogy rendeljem alá magam a másiknak? Már az is nehéz feladat, hogy „különbnek tartsátok egymást magatoknál” (Fii 2,3), nem alárendelni magam. A Szentírásban ez nem azt jelenti, hogy egyesek mindig uralkodnak és a többiek pedig kötelesek alárendelni magukat azok akaratának. Aki azonban „Krisztus félelmében” él, kész arra, hogy adott esetben feladja saját elképzelését, akaratát és ne a maga által felállított mércével mérje a másikat. „A prófétákban lévő szellem pedig engedelmeskedik (alárendeli magát) a prófétáknak” (lKor 14,32). A következő versekben (5,22-6,9) Pál apostol az igazság alkalmazásáról szól az otthonokban és a társadalmi életben, a gyülekezetben és a nyilvánosság előtt. Az új szakaszt a következő szavakkal kezdi: „Az asszonyok úgy engedelmeskedjenek férjüknek, mint az 124
