Vetés és Aratás, 1986 (19. évfolyam, 1-4. szám)
1986 / 1. szám
jogosan jegyezte meg róla: „Ő, aki szerette az övéit e világban, mindvégig szerette őket" (Jn 13,1). Az Úr Jézus minden tanítványát - Jánostól kezdve Júdásig - egyformán szerette. Szeretjük-e mi is egyformán Isten minden gyermekét? Azokat is, akik nem mindig és nem mindenben szeretetre méltók? Jánosnak igaza van: Jézus Krisztus szerette az övéit mindvégig. Vajon a mi szeretetünk is ilyen kitartó? Hogy mennyire, az abból derül ki, hogy mennyi ellenkezést, félreértést és hálátlanságot képes elviselni. A testvéri szeretetünk - sajnos - néha meginog a legkisebb lökéstől is. Krisztus szeretete rendíthetetlen volt, mint egy kőszikla. Ezért tudott még a keresztfán is azokért imádkozni, akik odajuttatták. János apostol így buzdít: „Szeretteim, szeressük egymást” (ÍJn 4,7). Krisztus Urunk az új parancsolatával magasabb célt tűzött ki: „Ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” Van emberi és krisztusi szeretet. Az emberi szeretetre jellemző, hogy viszontszeretetre pályázik. A krisztusi szeretet jellege az abszolút önzetlenség. Ezért képes áthidalni ellentéteket, leszerelni haragot, elviselni bántalmat és bekötözni sebeket. Járjunk Urunk és égi Mesterünk lábnyomában, és szeressük egymást! Nem úgy, ahogy ez az emberi társadalomban szokás és baráti körökben dívik, hanem úgy, ahogy a lelkünk drága Megváltója gyakorolta és tőlünk is elvárja: önzetlenül, forrón, egyformán, kitartóan és mindvégig. Lant Emil / Az Ószövetség ismerője Wilhelm Busch mondta el: Felkeresett Essenben egy egyetemi magántanár, aki Ószövetséget ad elő az egyik délnémet egyetemen. Orientalista (keleti népek műveltségével, főleg nyelvével foglalkozó) kongresszusról jött Bonnból, és felhasználva ezt az alkalmat, meg akarta ismerni az iparvidéket. A Krupp Művekbe vezettem őt, majd megszemléltünk egy bányatelepet is. Mikor azon keresztülmentünk, láttam, hogy Weihe apó közeledik felénk. Már messziről megismertem magas, egyenes alakjáról, vaskos furkósbotjáról, különösen pedig a sajátságosán jellemző kozáksapkájáról. Ebből a bányából ment nyugdíjba. Nagyon szeretem őt, mert az Úr Jézus igazi tanítványa, akiben Isten Szelleme lakik.- Doktor úr - fordultam a professzorhoz -, ezt az embert, aki ott jön, okvetlen meg kell ismernie. Köszöntünk egymásnak.- Weihe apó - szólok -, ez az úr az Ószövetséget tanítja az egyetemi hallgatóknak.- Úgy? - feleli. - Akkor kívánom, hogy az Ószövetség legyen épp olyan becses az ön számára, amennyire nekem az! Közben éles tekintetet vetett a tudósra. Ez kissé csodálkozott, hogy egy egyszerű bányász az Ószövetség ismerőjének mondja magát.- Mit talált az Ószövetségben? - kérdezte bizonytalanul. Weihe apó erre kiegyenesedett, és nagy komolyan így felelt:- „Ha nem a Te törvényed lett volna az én gyönyörűségem, akkor elvesztem volna az én nyomorúságomban.” Ezt az egyetlen mondatot mondta el a 119. zsoltárból, azután megemelte a sapkáját, és szó nélkül, súlyos léptekkel eltávozott. A tudós sokáig nézett utána. Majd mély lélegzetet vett, és így szólt:- Ez volt a legjobb előadás az Ószövetségről, amit valaha is hallottam! 9
