Vetés és Aratás, 1985 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 3. szám
Neil Fraser: Az öt özvegyasszony a Lukács evangéliumában (II.) 3. A naini özvegyasszony , Jézus elment egy Nain nevű városba, vele mentek tanítványai és nagy sokaság is. Amikor közeledett a város kapujához, íme, egy halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá:- Ne sírj! Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, Ő pedig így szólt:- Ifjú, neked szólok, kelj fel! Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. “ Lk 7,11-15. A naini özvegyasszonyt az öt közül a harmadiknak említi meg Isten szolgája, Lukács, a Szent Szellem által. Itt a szenvedés mélyebb kifejezéséről olvasunk, mint a sareptai özvegynél - és a mi Urunk Jézus Krisztusban mindenre elégséges kegyelem mélyebb megtapasztalásával, mert nincs több olyan sötét völgy, mint a gyász völgye, kivéve a halál árnyékának völgyét; és nincs áldottabb kijelentés a mi Istenünkről, mint az, hogy Ő a „völgyek“ Istene. A szíriaiak azt mondták: „Az Úr a hegyek Istene, de nem a völgyeké“, pedig szörnyű árat fizettek azért, hogy megtudják: az az Egyetlen, aki a hegycsúcsokon segített, a völgyben is győzelemre tud vezetni. És milyen gyakran súgta fülünkbe az ellenség, és mi már majdnem elhittük, hogy Isten a hegyek Istene, de nem a völgyeké, és elbátortalanodtunk a sötétségben, a nehézségekben és a kétségbeesésekben. Inkább mondjuk el Dáviddal együtt: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy“ (Zsolt 23,4). Halljuk meg Jézus Krisztus hangját, amint mondja: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él (bár halott volt, mégis él)“ (Jn 11,25). Ily módon Akor (baj) minden völgye a reménység ajtaja lesz (Hós 2,17). Istenünk a völgyek Istene, legyen az akár a tévítélet vagy a megtévesztés völgye, a gyász vagy a halál árnyékának völgye. Higgyük el ezt, kedves Olvasóim! így van ez most is, és így van ez örökké Isten gyermekeinek történetében és életében. Általánosságban igaz, hogy „nagy sokaság követ“ minden menetet, de az egyik csapatot az Élet, a másikat a Halál vezeti. Az első a város felé megy, a második elhagyja a várost. Az első belép az örömbe (Nain), az utóbbi maga mögött hagyja az örömöt, mert a halál még az üdvösség örököseinek is kellemetlen sokszor. „Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál“ (lKor 15,26), de itt Jézus Krisztus elűzte a halált és a kétségbeesést; parancsszavára el kellett tűnniük. Ez elkerülhetetlen volt. Ha az Élet fejedelme találkozik a halállal, akkor győz, és a halálnak el kell tűnnie. És ki más mondhatta a síró özvegy asszonynak: „Ne sírj!“, ha nem az, aki azért jött, hogy meggyógyítsa a megtört szívűeket, aki azért jött, hogy az egész világnak élete lehessen, és minél bovölködőbb élete. Biztosan sokan mondtak hasonló szavakat azon a napon, anélkül, hogy megokolták volna, miért ne sírjon az, akit vigasztaltak, vagy megadták volna az orvosságot, amitől majd abbahagyja a sírást. De Krisztus szavaiba nemcsak egy kérés volt belefoglalva, hanem az ígéret is, és nemsokára „az özvegy szívét felvidította“ (Jób 29,13). A „kelj fel“ szavak arra emlékeztetnek, hogy ez a jelenet egy nemsokára elérkező nap időelőtti és kisméretű képe; amikor a holtak feltámadnak romolhatatlan testben, és az élők elváltoznak, mert nem mindnyájan alszunk el (lKor 15,51-57). Pál apostol 80
