Vetés és Aratás, 1985 (18. évfolyam, 1-4. szám)
1985 / 1. szám
BIZONYSÁGTÉTEL RÁK: áldás vagy átok? Az az 1977 októberi reggel, amikor feleségemmel, Jane-nel, a kórházba hajtottunk, ragyogó őszi napsütéssel kezdődött. Az elmúlt hat hónap alatt az állam jobb oldalán daganat képződött, az orvosok azonban újra meg újra megnyugtattak, hogy különösebb aggodalomra nincsen ok. Mivel azonban a helyzet rosszabbodott, most Jane-nel úton voltunk egy ismert sebészhez, hogy az ő diagnózisát is meghallgassuk. Ezen a napon később a levegő jéghideggé, az ég sötétszürkévé lett a számomra, a hátamon pedig borzongás futott végig, amikor megtudtam az eredményt: „csontrák”. Ma tudom, hogy mind az én, mind a feleségem és öt gyermekünk élete attól a naptól kezdve nem volt többé ugyanaz, mint ami addig volt. Azon az estén a hazafelé vezető út egy örökkévalóságnak tetszett. Mindaz a nehézség, amelyet édesanyámnak és nagyanyámnak - mindkettőjüknek tüdőrákja volt - végig kellett szenvednie, egészen világosan felidéződött bennem. Felejthetetlenek voltak számomra a kínos, szenvedéssel teli hónapok és évek, a lassú halálküzdelem napjai. Újra meg újra könnyek öntözték arcomat, amikor családomra gondoltam, a munkámra, negyvenegy leélt évemre. S azután jött a kérdés, amely ilyen körülmények között mindnyájunkban feltolul: „Miért?” A felelet erre a kérdésre annyiféle, ahányfélék az emberek, akik szemben találják magukat vele. Engem ez a kérdés mindenesetre egy egészen fiatalon tett döntésemre emlékeztetett, amely az Úr Jézus iránti bizalmamra vonatkozott. Amikor felserdültem, és az volt a vágyam, hogy Őt kövessem és szolgáljam, imádságban ezzel a kéréssel fordultam Őhozzá: „Ür Jézus, tedd meg mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy hozzád közelebb kerüljek; de egyet kérek, drága Uram, közben kíméld meg az arcomat.” Ez által az ima által és a reá következő nehéz időkkel az Úr fölkészítette szívemet a válaszra. Sok mindenre megtanított az imádkozással és bizalommal kapcsolatban. Isten meghallgatta az igazi keresztyén életre vonatkozó kérésemet, de közben úgy tetszett neki az Ő mindenhatóságában, hogy mondjak le éppen erről az egy föltételről: „kíméld meg az arcomat.” A philadelphiai egyetemi klinika egyik sebészcsoportja úgy döntött, hogy jobb arcomon azonnal egy gyökeres műtét szükséges. Az első műtét során eltávolították fél alsó állkapcsomat, és huzalokkal zárták el a szájamat; szívemet azonban állandóan vigasztalta az a tudat, Isten szereti gyermekeit és gondoskodik róluk. Az az igevers, amely feleségemre és reám mély hatást tett, s amelyet feleségem nagy betűkkel betegszobám falára is fölerősített, a következő volt: „Reggelre itt az ujjongás” (Zsolt 30,6). Valóban mindennap hálás vagyok az Úrnak, hogy együtt lehetek a családommal, s hogy mindabban részeltethetem szeretteimet, amit Üdvözítőm nekem jelent. Mennyire erősít minket az a tudat, hogy az Úr sohasem hagy el bennünket s nem távozik el tőlünk (Zsid 13,5), s nem engedi, hogy ingadozzunk, ha reá vetjük terheinket (Zsolt 55,23). Ha betegek vagyunk is, és nyomaszt a sokféle gond, akkor is napról napra gondoskodik rólunk az Úr (Zsolt 69,20). Nem szeretném azt a hamis látszatot kelteni, mintha a győzelmes keresztyén mintapéldánya lennék, akinek a hite már semmikor se ingadozik. A hit nem űzi el a szenvedésekből fakadó félelem és kétségbeesés minden nyomát. A Krisztusban való egyszerű hit azonban lehetővé teszi, hogy elviseljük a hosszú ágybanfekvést, és hogy nyugodtak maradjunk, 13
