Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 4. szám

mény. Egyenlő értékhez akkor jutunk életünkben, ha a GYAKORLAT tányérba is annyi súly kerül, mint amennyi a tanéban van.

Ennek elérésére buzdít, int az apostol a kezdő »kérlek tehát titeket« felhívással. Nem fenyegetésre emelt kézzel, ahogy mi szoktunk inteni. A görög szó a parakaleó, jelentése: mellé-hívni. Odahív a megdicsőült Krisztus mellé, mert csak Ő tudja igazán kiigazítani, korrigálni helytelen járásunkat. Milyen sokszor elfelejtjük ezt egyéni lelkigondozói szolgálatunkban. Az »elhajolt« testvért nem Krisztus mellé hívjuk, hanem különböző előírásokkal, szabályokkal, törvényekkel terheljük. Ilyenkor nem a Szent Szellem vezet bennünket. Urunk szavai szerint (Jn 14,26) a Szent Szellem a »Vigasztaló«, görögben: paraklétosz = mellé-hívó. A vétkest nem lebunkózza, mint a törvény, hanem odahívja Krisztus mellé, mert igazán »helyrebillenni« csak Ő mellette lehet. Amikor nem így járunk el, akkor a legjobb szándékú buzgóságunk is hiábavaló, eredménytelen. Sőt, sokszor még csak rontunk a másik állapotán. Ha a Szent Szellem vezetése alatt állok, akkor nem tekintgetek sem jobbra, sem balra. Nem a testvérek véleménye fog irányítani, hanem felülről veszem a vezetést. Ehhez azonban először nekem kell kiürülnöm. Megválni saját jól bevált módszereimtől, hogy betelhessek Szent Szellemmel. Ez a valódi, biblikus Szellemmel való beteljesedés, mert a gőg, beképzeltség helyére krisztusi alázatosság, szelídség lép. Az ÉN helyére KRISZTUS.

A tanbeli résznél (3,1) láthattuk, hogy Pál »Krisztus Jézus foglya« (megkötözöttje vagy rabja) a nemzetekért (»pogányokért«). Említettük már korábban, hogy a Krisztus Jézus kifejezés a feltámadt és megdicsőült Megváltóra utal. Őbenne lehetünk közösségben az Atyával. Áldásaink és dicső várakozásunk is Krisztus Jézushoz kapcsolódik. A 4,1-ben ellenben így kezdi Pál a buzdítást: »én, aki fogoly vagyok az Úrért«. A szolgálat, a gyakorlat területe mindig az Úr kifejezéshez kapcsolódik. Szembeötlő ez ebben a levélben is. Tizenhatszor fordul elő, és csak egyszer (2,21) a levél tanbeli, első három fejezetében. Ez a meghatározás, különbségtétel szőrszálhasogatásnak tűnhet a szemünkben, de aki egyszer ezt megragadta, sok szépségre, fényre lel a Szentírás megértésében.

Pál tehát nemcsak »Krisztus Jézus«, hanem az »Úr« foglya is. Ura beleegyezésével, tudtával lett rab. Ő az Úr foglya, nem a körülményeké. Nem okolja sem a Sátánt, sem a zsidókat vagy rómaiakat. Bizalma teljes Urában, és nem akarja lerázni magáról a terheket, mert tudja, hogy így viszi egyre mélyebbre a hitéletben, a gyakorlati megtapasztalásokban. így ajándékozhatta meg újabb kijelentésekkel. Élete minden kis és nagy eseményében Ura kezét látta.

Mi nemcsak a Pál által adott kijelentésektől távolodtunk el, de az ő életgyakorlatától, járásától is. Érdemes megfigyelni, sőt fel is jegyezni, hogy saját gyülekezetünkben, egyházunkban egy év alatt hányszor vesznek textust Páltól. Azután, ha páli levélből olvasnak fel a szószéken, valóban a textusról beszélnek-e? Az eredmény meglepő lesz. Ignác egyházatya, Antiochia püspöke, aki 110-117 (?) között halt mártírhalált Rómában, így írt a Éilippi gyülekezetnek: »Sem én, sem senki hozzám hasonló nem tudja követni az áldott és dicső Pált, aki, amikor köztetek volt, szemtől szembe gondosan és határozottan mondta el tanítását az igazságról . . .« (Fii 3,2). Ez őszinte vallomás.

Az Úr foglya arra kérte olvasóit, hogy »éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhivattatok«. Az elhívás szó már önmagában is tartalommal, súllyal rendelkezik, méltósággal teljes. Nem beszélünk elhívatásról pl. a szemetessel vagy az utcaseprővel kapcsolatban. Egy tanári állás, egy igazgatói hely vagy más tekintélyes, felelősségteljes hivatal betöltésére már elhívnak, meghívnak valakit. Isten elhívása a Gyülekezet, az Egyház tagjai számára igen nagy megtiszteltetés. Semmivel nem szolgáltunk rá erre a magas hivatalra, feladatra. Nem voltunk alkalmasabbak rá, mint bárki más ebben a világban.

92