Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 4. szám

elnémítja.« Ahogy ezt a mondatot most előtte megismételtem, rémülten nézett rám.

Anyósom, fia tanulását csak nagy áldozattal tudta lehetővé tenni. Amint meghallotta, hogy egy missziói elhívásra igent mondtunk, bosszúsan így nyilatkozott: »Egész pénzemet nem erre spóroltam. Lelkész vagy, tudhatod, hogy mi áll a Bibliában: >E földön lakozzál és hűséggel élj<. És hogy szól a negyedik parancsolat: >Tiszteld atyádat és anyádat!<?«

Férjem csak ennyit mondott: »Anyám, ha Jézus Uram nekem, akkor Ő határozza meg utamat.«

Anyósom ezt nem vette tudomásul, és ezekkel a szavakkal ment el: »A gyermek meg fog ott nektek halni. Hagyjátok nálam!« Azóta tíz hónap telt el, és anyósom most a temetésre jött el. Csendben együtt álltunk a koporsó előtt.

Anyósom arcán könnyek peregtek le, és halkan megszólalt: »Most ő már itt marad.« Aztán karjával átölelt, mintha vigasztalni próbált volna engem: »így azért nem gondoltam.«

Sokan jöttek a temetésre. Itt is megtapasztaltam, ahogy Isten ebben a nehéz órában hordozott, pedig szülés előtt álltam.

A végén összegyűltünk édesanyám házában. Megható pillanat volt, amikor anyósom felállt és ezt mondta: »Áldásom adom a missziómunkátokra. Az Úr áldjon meg benneteket!«

A következő nap visszautaztunk Wuppertalba a tanfolyamra. Hat nappal később megszületett János fiúnk. Mennyire másképp fogadtuk Istennek ezt az ajándékát! De a szomorúság és a gyász minden éjjel erőt vett rajtam.

Újabb félelem fogott el, amikor szamárköhögés tört ki a körülöttünk élő gyermekek között. János még csak három hetes volt, elvittük az orvoshoz védőoltásra. Megkérdezte állapotomat is, és rémülten hallotta, hogy még utóvérzésem van.

Gyógyszert írt fel nekem. Röviddel a gyógyszer bevétele után majdnem meghaltam. Mialatt férjem kétségbeesetten orvosért te-A mezők is prédikálnak

November végi fáradt, szürke tájon - az elmúlásnak síró dala kél.

Fönt mozdulatlan felhőóriások; ólomlepellel közeleg a tél.

lelkem, szívem száz marok szorítja, sóhaj rezdül át egész lényemen: bútól s gondtól kavargó életemben ó adj egy biztató jelt, Istenem!

S a jelre várva nézem, egyre nézem a hervadást mint lassú temetést, s meglátom hirtelen a messze nyúló, zölden zsendülő őszi új vetést.

S az Isten szól a fűszálon keresztül: »Miért gyötörnek régi s új sebek? Ádventi zöld van minden szürkeségben, miért nem látod s miért nem keresed?«

Megértem, amit a mező üzent most, s míg elnézem a zsenge, új vetést: megköszönöm szívem mélyén a néma s oly sokatmondó igehirdetést!

Haluszka Margit

lefonált, édesanyám és testvéreim (akik éppen látogatóban voltak nálunk) ágyamnál térdelve teljes szívből életemért könyörögtek Istenhez. És Ő visszaadta azt.

De ezen az éjszakán beszélt velem az Úr: »Miért bánkódsz még mindig Éva miatt? Ő nálam van! Ő hozzám tartozik! Neked adtam egy rövid időre. Köszönd meg azt az időt, amíg a tied lehetett, amelyben ő volt a napsugaratok és életetek meggazdagítója. Ha te ÉNÉRETTEM akarsz élni, tedd félre mindazt, ami téged Évára emlékeztet. Ne imádkozz többet érte, ő nálam van!« Igazán most tudtam csak fájdalmamat Istennek átadni és valóban igent mondani erre: »Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott legyen az Ő neve!« (Jób 1,21).

Hannelore Roth-Flier

106