Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám
Gyermekünk utolsó utazása Szombat volt. Kicsit tovább aludtunk, mert aznap nem volt tanítás. Reggeli után rögtön bevásárolni indultunk. Napsütéses nyári délelőtt volt, mégis fárasztott az út. Második gyermekemet vártam. Kár, hogy a játéküzlet már 12-kor bezárt. Egy kis babakocsit akartam vásárolni Éva kislányunknak. Elképzeltem, hogy fog vele szaladgálni az új-guineai benszülöttek között. Mikor fáradtan hazaértünk férjemmel, szobaajtónk résébe egy távirat volt bedugva: »Imádkozzatok! Éva talán már halott. Anya.« Újból és újból elolvastam - ez nem lehet igaz! Hiszen alig pár napja, hogy elbájoló fényképeket csináltattam róla, amelyeket ma hoztunk el a fényképésztől. A férjem és én a Wycliff-tanfolyamon vettünk részt Wuppertalban. A fonetika alapjait tanultuk. Előadásokat tartottak nekünk az új-guineai emberek szokásairól, hagyományairól, illemeiről és még sok olyanról, amit missziói küldetésünkben tudnunk kell. Kiutazásunkat őszre terveztük. Sajnos kislányunkat, Évát nem tudtuk a tanfolyamra elhozni, ezért édesanyámnál hagytuk második gyermekünk megszületéséig. Most pedig összedőlt bennünk minden. Négy órába került, hogy Wuppertalból haza érjünk. Az izgalmak miatt erős fájásaim kezdődtek. így imádkoztam: »Uram! Most ne szülessen meg a gyermekem, és add, hogy kislányunk éljen!« Amint odaértünk, édesanyám csendben és nagyon szomorúan nyitott ajtót. Bevezetett gyermekünk ágyához. Ott feküdt mozdulatlan, összekócolt hajfürtökkel a mi kis napsugarunk. Megsimogattam arcocskáját. »Éva, kedves, aranyos kicsi lányom!« Ajkai zárva, szemei becsukva maradtak. Kétségbeesetten térdeltem le ágyacskája mellé. Könnyek futottak le az arcomon. - Himlőoltás után lázas torokgyulladást kapott. A láz ellenére vidám és kiegyensúlyozott volt. így a betegség komolyságát édesanyám nem ismerte fel. Délutáni alvásában a kihányt ebédet beszívta a tüdejébe és megfulladt. Beesteledett. Mindenki lefeküdt, de én nem tudtam elaludni. Halkan lementem a földszintre. Gyermekemet megmosdattam, felöltöztettem és megfésültem. Ott feküdt teljes békében. Beszéltem hozzá. Soha, soha többé nem mondja: »Mama - Papa!« Aztán csendben nyílt az ajtó, édesanyám jött be. Ő sem tudott aludni. Aggódva ült le mellém - elkeseredve, hogy a gyermek éppen őnála halt meg. Az éjszakának ez órája, amelyet édesanyám és én együtt töltöttünk, az örökkévalóságban biztos megtalálható lesz. Tizenegy évig imádkoztam, hogy édesanyám Jézus Krisztust Urának elfogadja. Amikor három évvel ezelőtt egy lelkésszel házasságra léptem, munkánkkal és a hit kérdéseivel alaposabban foglalkozni kezdett. Sokat elfogadott már ebből, de az utolsó lépés - az egész élet átadása Jézus Krisztusnak - először, ezen az éjszakán történt meg, ahogy így együtt életről és halálról beszélgettünk. A megrendelt koporsó reggel megjött, és belefektettük Évát. Ameddig csak lehetett, nézni akartam kedves arcát. Dél körül meglátogatott egy barátunk. Évekkel ezelőtt egyszer azt mondta nekem: »Mikor Isten valakit a misszióba küld, azt először Bár lombjukat még aranyozza fény, a fejsze már a fák gyökerén; csontos az árnyék, mindenütt halál van. Ajándékozz meg újra, ISTENEM, az őszi erdő mély alázatával! F.L. 105
