Vetés és Aratás, 1983 (16. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám
Aranydiók Szentestén történt. A szülők hat pirospozsgás gyermekükkel a gyertyafényes karácsonyfa körül álltak. A fa alatt egy asztalkán hat színes tányér sorakozott, rajta alma, dió, édességek. Édesapa elolvasta a Bibliából a karácsonyi történetet. Imádság után felcsendült az ének: »Csendes éj, szentséges éj . . .«, aztán a másik: »Szép rózsabimbó nyílt ki . . .«. A négyéves kis Karcsi nem tudott olvasni és neki már hosszú volt az éneklés. Megragadták szemét a ragyogó diók a karácsonyfán. Az ének végén felkiáltott: »Édesanya, én olyan aranydiót kérek!« Anyja hiába mondta neki, hogy az aranydiók nem evésre, hanem csak gyönyörködésre valók, ő újra meg újra csak hajtogatta: »Én nem barna diót kérek, hanem aranydiót!« Édesanya nem akarta, hogy elégedetlenkedés rontsa meg az ünnepi örömöt, és ráhagyta: »Rendben van, a te barna dióidat elosztjuk a többieknek, te meg büntetésül egy pár aranydiót ehetsz.« Karcsi boldogan, ragyogó szemekkel markolta az aranydiókat. De mekkora volt a csalódása, amikor az elsőt feltörte és - belül üres volt. »Látod - mondta édesapa -, aki nem akarja elhinni, amit mondanak neki, annak a maga kárán kell okulni, tanulni. Nem mondta édesanya, hogy az aranydió csak nézésre való? Összeragasztottuk az üres dióhéjakat és bearanyoztuk őket, hogy csillogjanak. Nem akartad az édes ajándékdiót, most elégedj meg azzal, amit akartál.« Beszédes kis történet ez a szívünk balgaságáról. Elég sok ilyen kis Karcsi és nagy Károly fut a világban, bizony még karácsonykor is. Rátapad a szem és a szív a karácsonyfára, a csemegékre, az ajándékokra, amelyek olyan szépen csillognak. »A szemek kívánsága.« A lélek éhezik tőlük és üresség támad utánuk. A »barna diót«, az istálló jászolának kimondhatatlan ajándékát pedig elhagyjuk, elveszítjük. És vele elvész minden - örök üresség vár a menny öröksége helyett. »Ma született nektek a Megtartó!« - »Istennek legyen hála az Ö kimondhatatlan ajándékáért. « Jézus Krisztus csodálatos küldetése » . . . mert Ó (Jézus) mindenkor él, hogy esedezzék értünk« (Zsid 7,25b). Bizonyára az isteni jó hír egyik leglényegesebb vonása, hogy az isteni eskü által megerősített Főpap, a Fiú, aki mindörökre tökéletes, a megváltás művének befejezése után is kapcsolatban marad a megváltottakkal. Elvileg lehetséges lett volna, hogy Ó, aki Isten volt, váltságművének befejezése után abba a dicsőséges formába tért volna visssza, amelyben mint az Atya kedveltjének kezdettől fogva része volt. Ehelyett azonban Krisztust mint megdicsőült embert tudhatjuk az Atyánál. így nem vétetett el egészen képzeletünk elől, és gondolkozásunk számára megközelíthetőbb maradt. Ugyanakkor az a tudat, hogy Ő közbenjár értünk, erősen arra indít bennünket, hogy általa közeledjünk Istenhez. Egyedülálló az is, hogy Igénk a Fiú isteni élete céljaként - mind a jelenben, mind a jövőben - az értünk való közbenjárást jelöli meg az Atya színe előtt, hogy könyörögjön érettünk. így tett erről említést már földi életében: »Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek« (Jn 14,2b). Jelenleg ezt az ígéretét valósítja meg. És ugyanígy fogja az ehhez kapcsolódó további ígéretét is beváltani: »És ha majd elmentem . . . ismét eljövök és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek« (Jn 14,3). Istennek mily csodálatos vigasztalása ez! H. Conradt 104
