Vetés és Aratás, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám
FIATALOK LEVELEZNEK — a szabadságról — Kedves Gyula! Az a helyzet, hogy most itt vagyok egy munkásszálláson. Nem akarok magyarázkodni, lényeg, hogy a leveledet ideküldték utánam. Három hete melózok itt mint segédmunkás. Jól megy minden. Ledolgozom a nyolc órát, aztán azt csinálok, amit akarok. Végre nem szólnak bele az egészbe az apámék. Különben nagy balhék voltak otthon, mielőtt eljöttem, pont ezek miatt. Pedig csak egy szokásos bulit akartunk csinálni. Hatan voltunk, a haverok hoztak pár üveg konyakot, volt magnó is meg minden, ami kell. Táncoltunk, szóval megvolt a hangulat. Este 11 felé kezdtünk bemelegedni, aztán már ment minden . . . Ekkor egyszerre benyitott anyám és mondta, illetve kiabálta a magáét. A lányok erre jobbnak látták, ha eltűnnek. Én ott maradtam, de ami ezután volt, azt inkább hagyjuk. A végén már az is baj volt, hogy cigizek. így aztán eljöttem hazulról. Itt legalább szabadon élek, ahogy jólesik. A keresetem is az enyém. A könyv, amit kértél a levélben, szüleimnél van, ők majd odaadják, megírtam nekik. Egyelőre nem írok többet, esetleg összefuthatunk valahol, ha ráérsz egyszer. Osztálytársad Tóni a kiábrándulás a végén — nem az, amit az ember vár. Attól félek, nem ez az igazi szabadság. Itt van pl. egy srác, nem messze tőlünk. Egyszer nagyon verte a mellét, hogy ö megiszik egyszerre egy félliter rumot és félliter feketét. Meg is itta. Estére persze kikészült, a szíve nem bírta és belehalt. Akik tudták, miről van szó, azt gondolhatták: ez aztán költi a pénzét, amire tetszik, vagánykodik, neki mindent szabad. És mi lett a vége a nagy hőbörgésnek, a nagy szabadságnak? Egyszerűen ebbe halt bele. Szóval az az igazság, hogy akár az italról, a dohányról, kártyáról vagy szexről, vagy akármilyen más szenvedélyről van szó, az ember — miközben azt gondolja, hogy ő mindenben szabad — tulajdonképpen rabja ezeknek, és a végén magát is, másokat is tönkretesz vele. Mondjuk meg őszintén, hogy ez nemcsak hogy nem igazi szabadság, de egyáltalán nem szabadság, hanem rabság. A szabadság valami olyasmi inkább, hogy az ember a szenvedélyeitől szabad. És ha becsületesen szembenézünk önmagunkkal, azt kell mondanunk, hogy alapvetően baj van körülöttünk. Visszatérve az igazi szabadsághoz: erről tulajdonképpen akkor beszélhetünk, amikor arra a jóra szabadulunk fel, ami az életünket mások számára is hasznossá, boldoggá — életté — teszi. Erre pedig — ismerve magunkat (ha tényleg nem szépítgetjük a dolgokat) — te is meg én is képtelenek vagyunk. Lehet, hogy önuralommal, önfegyelemmel elhagy valaki egy megkötözöttséget, de lehet, hogy ugyanakkor más ponton kiderül a gyengéje, és már megint benne van a következő csapdában. Amit mi korlátlan szabadságnak, élvezetnek, boldogságnak látunk, annak végén legtöbbször ott van a horog. Aztán nagyon ráfázik az ember. Az igazi szabadságra való eljutás, az igazi megoldás nem ilyen elképzeléseken, nem valamin múlik, hanem Valakin! És ez Jézus Krisztus, aki nem irigyli, hanem kevesli a mi örömeinket. Tudja, hogy mindenkinek célja végül is a boldogság, ez esetben — mondjuk — a szabadság utáni vágyon keresztül. Az a jó, ha tudjuk, Jézus sem akar mást. Te is őszintén írtál, hadd mondjam én is őszintén: Jézus azért jött, azért halt meg és támadt fel, hogy téged szabaddá, igazán szabaddá, és ezzel boldoggá tegyen. Az élő Jézus várja — mert szeret —, hogy megszó-29 Kedves Tóni! Mondhatom, teljesen ledöbbentettél a leveleddel. Mindenekelőtt kösz, hogy írtál, főleg, hogy ilyen nyíltan és őszintén. Nem Vitás, most Te tényleg élvezed a szabadságot — legalábbis úgy érzed, mert senki nem szól bele, mit miért csinálsz. Ahogy elképzelem a szituációt, amiben voltál és vagy, eszembe jut, hogy bennem is voltak ilyen ambíciók. Valami ilyesmit akartam én is: hagyjanak békén, tudom én, mi a jó nekem. Valószínű, hogy minden emberben megvan ez a vágy. A legtöbben persze úgy gondolják, ha minden kötöttséget, korlátot felrúgnak, kiélhetik vágyaikat, akkor szabadok. Tapasztalatból mondom, volt egy pár apró esetem, amikor én is megpróbáltam ezt, de a végén olyan zűrök lettek belőle, hogy rájöttem: ostobaság volt. Különben állandó cikizés volt az egész. Ha megtudják, lebukom vele, akkor egyrészt meg se tudom magyarázni, másrészt eljátszottam a becsületemet is. Szóval a feszültség, ami közben van és
